Engem mindig csodálattal tölt el a négy évszak változása.

Az ősz, a gyönyörű, szép színes leveleivel, gyümölcseivel, borával…

A tél a vakító hófehérséggel, a szikrázó, csillogó hóval, a kandalló melegével…

Aztán a tavasz, amikor már várjuk, hogy újra ablakot nyithassunk, az első hóvirág, ami kidugja gyönyörű fejét a hó alól, majd a pattanó rügyek, a virágzó fák látványa és illata…

És a nyár, a gyümölcsérlelő, az ég kékje, ami semmihez sem fogható ilyenkor, a tengerpartok homokja…

„Rád borulnék ősszel, takaró avarral
És ha tél lehetnék, behavaználak.
Beléd olvadhatnék nyíló szép tavasszal
Forró nyár, ha lennék, beragyognálak.”
Németh Alajos: Veled akarok…

Ez mind maga a csoda! Járj nyitott szemmel, a szépséget és a jót keresve! Minden nap találsz ezer szépséget, ha szívvel keresed…

Aranyosi Éva

2012. február 6.

„Ha én egyedül vagyok, magamra vagyok hagyatva, akkor még gondolkodni sem tudok rendesen. Ha viszont együtt vagyok valakivel, aki figyel rám, akivel meg lehet beszélni azt, ami érdekel engem, az igenis számít. És nem kell feleleteket adnia, nem kell tanácsolnia dolgokat – ez nem erről szól. Az is egy definíciója a szeretetnek: hogy semmit nem fogok csinálni. Hogy veled leszek, de nem foglak semmire kényszeríteni.”
Feldmár Amdrás

Amikor beszélgetünk a párunkkal, a barátunkkal, tudatosíthatjuk benne, hogy nem neki kell megoldania a mi életünket, nekünk elegendő az, hogy meghallgat bennünket, és biztosít arról, hogy Ő ott van Nekünk. Fontos a tudat, hogy van valaki, akivel megoszthatjuk a belső gondolatainkat, érzéseinket, és tudjuk, hogy szeretettel meghallgat bennünket!

Gondolkodjunk el azon, kit hanyagoltunk el mostanában, kire nem jutott elég időnk, vagy ki nem figyelt oda Ránk úgy, ahogyan azt Mi szerettük volna. Teremtsük meg hát a lehetőséget egy kellemes beszélgetésre. Sok sikert!

Aranyosi Éva

2011.11.11.

“Minden embernek vannak gyöngeségei. Neked is. Miért vetsz mégis követ néha azokra, akik nem rosszabbak, nem jobbak nálad, hibáik legfeljebb más módon nyilvánulnak meg?” Szepes Mária

Nézd meg, kik vesznek Téged körül a családodban, a munkádban, a hétköznapi életedben! Kivel vannak problémáid, nehézségeid? Mit akarnak Ők Tőled? Tudsz-e velük kommunikálni?
Kérlek, figyeld meg a viselkedésüket, vedd észre a szándékaikat, és kérdezz!
Kérdezz tőlük bátran, mit miért tesznek, milyen céljaik vannak, hogyan éreznek! Majd figyelmesen hallgasd meg válaszaikat! Így közelebb kerülsz Hozzájuk és Önmagadhoz is.
Jusson eszedbe: két ember közt a híd a kommunikáció!

Hamarosan folytatom!
Aranyosi Éva
kineziológus

2011. október 27.

Egy kislány az anyukájával jött hozzám. Hármasban kezdünk beszélgetni, a gondjaikról: rendszeres családi veszekedések, durva káromkodások, megfélemlítések otthon, az édesapa részéről. Kilenc évesen ezt nehezen viseli az ember gyermeke. Anya gyenge, nem védekezik, nem védi meg lányát sem. Válni, változtatni képtelen, úgy érzi, nincs rá lehetősége, fél, szorong és aggódik. Érzi a tehetetlenségét és a helyzet súlyosságát, ezért kér, segítsek a kislányának, hogy legalább neki „könnyebb” legyen.

A legrosszabb a dologban, hogy a gyermeknek csak akkor tudunk hatékonyan segíteni, ha a szülő is változtat. Látom is, mondja is, nem tud lépni. A párja sem fog. Így kell felnőni?

Kettesben maradok a kislánnyal, akinek rögtön megtelik könnyekkel a szeme, és azt kérdezi tőlem: Éva néni, te meg tudod nekem mondani, hogy hová költözhetnék?

Egy kisfiú az elvált szüleivel járt nálam:
(a történetben szereplő keresztnevet megváltoztattam) Öt éves kisfiú, viselkedési problémával küldték az oviból. Szülei kapcsolata válásuk után, dicséretre méltó, együtt jöttek a problémára megoldást találni. Ők is tudták, a baj a családban lehet, ha a kisfiuk nem jól viselkedik (a szülők elváltak, a kisfiú anyjával maradt, aki újra házasodott, és kistestvérek is születtek már). Négyen kezdtük a beszélgetést, majd a szülők kimentek a szobából. Kettesben beszélgettünk tovább, játszottunk, igyekeztem megtalálni az okot. Elmondta, hogy az oviban a karácsonyi előadásra készülnek, Ő is szerepel. Nagyon szereti.

- Kérdeztem, tudja-e minek az ünnepe a Karácsony?

- Hát persze! –felelte. Jézus születésének, a szeretetnek meg a családnak az ünnepe.

- Kikből áll a Te családod? – kérdeztem, mire Ő sorolta:

- Apa, anya, Ő, a testvérei és még a Laci.

- Ki a Laci? – kérdeztem.

- Hát anya új férje.

Ekkor a szeretetről kérdeztem, szereti-e mindannyiukat?

- Igen, de a Lacit nem mindig lehet szeretni, ezért őt néha nem.

- Mi az oka, amikor nem szereted?

- Amikor ideges és ordibál – mondta.

- Kivel szokott ordibálni?

- Néha velem is, de anyuval mindig!

- Mit csinálsz, ha ordibálnak?

- Felmegyek a szobámba és elbújok. De akkor is hallom. Félek nagyon, ezért befogom a fülem. Sírok is.

- Tudod miért ordibálnak?- kérdeztem.

- Nem, mert félek.

- Mitől félsz?- kérdeztem.

- Attól, hogy az ordibálásból nagy baj lesz!

- Mi?

- Hogy a Laci megüti anyut, vagy anyu a Lacit. Amikor nem olyan hangos az ordibálás, néha hallgatózok.

- Mit akarsz hallani?

- Hát, amikor ordibálnak, akkor mindig szó van valamiről. Ezt akarom én kideríteni! De ha túl hangosak, akkor nem értem.

- Hogy-hogy?

- Mert akkor félek, hogy baj lesz, és befogom a fülem. De így, hogy nem hallom, nem lehet ezt kideríteni! És akkor csak félek, meg sírok. Látod, most megint kijöttek a könnyeim!

Nagyon könnyű félelemben tartani Őket! A szelíd szeretet az, amire igényük van, de olyan kevesen részesülnek benne! Változtassunk a gyermekeink életén, tegyük boldoggá Őket! Olyan könnyű és egyszerű, sokan mégsem teszik…

Aranyosi Éva

kineziológus

2011. Május

Az utóbbi időkben egyre több olyan nő és férfi kliens keresett fel, akiknek az a problémájuk, hogy gyermekeik „kirepültek a családi fészekből”, ezért feleslegesnek érzik magukat, illetve nem találják a helyüket így 40-50 felett. Hogyan találjunk újra egymásra a párkapcsolatunkban? Valószínű, hogy azért szembesülök mostanában ezzel a témával egyre többször, mert az én családomban is most jött el az idő, hogy el tudjam engedni felnőtté vált fiamat.

Általában csak 20-25 év elteltével döbbenünk rá, hogy mennyire rutinszerűvé váltak a hétköznapjaink. Amikor eljön egy nagyobb változás, akkor vesszük csak észre, hogy mennyi időnket kötötte le az, amire ma már nincs többé szükség. Fontos szem előtt tartani, hogy nem mi vagyunk azok, akire nincs már szükség, aki feleslegessé vált! Csak gyermekeink „kinőtték” a gondoskodásunkat.

Kezdjük talán az elejéről. Onnan, ahonnan Mi indultunk. Emlékszünk vajon, mennyire aggódtak értünk a szüleink? Hogy jól csináljuk, hogy boldogok legyünk, hogy szeressük egymást eléggé, és tartós legyen a kapcsolatunk. Ugye máris könnyebb a gyermekeink helyébe képzelni magunkat! Mi is csak szabadok akartunk lenni és élni akartuk a saját életünket, a saját elképzeléseink szerint, úgy, ahogyan most Ők. Engedjük hát el Őket.

Amikor párkapcsolatot alakítottunk, összeköltöztünk, majd össze is házasodtunk (általában), a saját elképzeléseink szerint alakítottuk életünket, nem akartuk, hogy beleszóljanak. Remélhetőleg sok közös élményt szereztünk kettesben, ami elegendő volt ahhoz, hogy a gyermekvállalás első pár nehezebb évén átsegítsen bennünket. Családdá alakultunk, és szép lassan meg is feledkeztünk róla, hogy milyen volt kettesben élni. Ez persze így van rendjén. Kialakult az anya és apa szerep. Mindenkinek meg volt a dolga, a feladata, az évek során mindez rugalmasan változott, a családhoz, a gyermekekhez igazodott. Az elején meg kellett tanulni a kismamának otthon lenni. Ez nehezebben ment, ha az egyén nyughatatlanabb típusú volt. Az apának is szerepeket kellett vállalnia a családi életből a munka mellett is. Ez is egyénfüggő, ki mire képes (pelenkázás, etetés, büfiztetés, esti fürdetés, stb.).

Majd jött az óvodás kor, ki viszi-hozza a gyermeket/gyermekeket, anya visszailleszkedése a munkába, az idő megszervezése, esetleg külső segítség igénybevétele (nagyszülők, rokonok, barátok, bébiszitter, stb.). Nem is vesszük észre, hogy már nincs is a „Mi ketten”.
Jön az iskola, a teljesítmény, az elvárás, a külön programok, hetirenddel rohangál az egész család, hogy mindenki tudjon róla, ki merre jár éppen. A napi rutin felemészt, fáradtak vagyunk, a hétvégéken igyekszünk közös programokat szervezni, együtt lenni, nagyszülőket, rokonokat, barátokat látogatni illetve vendégül látni. Majd újra kezdődik a hét…
Ugye ez sokunknak ismerős? Kinek van kedve és ereje gyakran ahhoz, hogy kimozduljunk egyáltalán még kettesben is? Pedig fontos lenne! Újra egymásra találni, beszélgetni, kettesben a gyerekek nélkül (ismerek olyan párokat, akik mindig csak barátokkal mennek, mert nem igazán van már mondandójuk egymás számára). A séták kettesben, az esti beszélgetések, a meghitt pillanatok segítenek abban, hogy ne váljunk idegenné egymás számára az évek alatt. Ne akkor eszméljünk fel, amikor a gyerekeink elköltöznek, hogy: ki ez az idegen, aki itt lakik velem?

De ha ez már megtörtént, talán még akkor sincs veszve minden. Hiszen valaha szerettük egymást, és összekötöttük az életünket, valószínű, hogy volt bennünk valami közös. Nos, ezt keressük meg! Minek örültünk akkor, mit szerettünk, merre jártunk, mi okozott örömöt? Fedezzük fel újra önmagunkat és egymást, együtt. Ez mindkét fél közös munkája kell, hogy legyen, hiszen ha a másik nem akarja, nem fog működni! Kezdjünk el újra ismerkedni egymással, pótoljuk be, amire az évek során nem jutott elegendő időnk, energiánk. Járjunk el kettesben, menjünk oda, ahová szerettünk volna már rég, csak a gyerekek „miatt” nem lehetett. Találjunk ki magunknak programokat, egyeztessünk, ki mit szeretne, ki mire vágyik (színház, mozi, kiállítások, wellness, kirándulás, séta, sport, tánc, koncertek, hogy csak néhányat említsek). Biztosan találunk olyan tevékenységeket, amit mindketten élvezünk. Észre fogjuk venni, hogy könnyebben viseljük gyermekeink távollétét, és hogy tudunk újra EGYÜTT, MI KETTEN boldogok lenni.

„Nem magányra vagyunk teremtve, és akkor ismerhetjük meg magunkat igazán, amikor meglátjuk magunkat a másik ember szemében.” Paulo Coelho

Aranyosi Éva 2011. Január

Szülőként igyekszünk megtanítani mindent, amit mi is megtanultunk generációról-generációra. Megtanítjuk, amit helyesnek vélünk. Viselkedésünk is elsajátítandó értékű lesz. A mi reakcióink az Ő reakciója lesz, a mi viselkedésünk az Ő viselkedése lesz, stresszre, váratlan helyzetre, örömre, bánatra egyaránt. Fontos megtanítani a kisgyermekünknek a választás szabadságát, a következményeivel együtt. Így lesz majd képes felelősséget vállalni. A hibák elismerése erény! Bármikor jogunkban áll a véleményünket, a gondolkodásmódunkat, a nézeteinket megváltoztatni. Ez teljesen helyénvaló. Sehol nincs a világon még egy olyan személy mint ÉN. Senkinek nincs pontosan olyan élettapasztalata, mint nekünk. Az életre adott reakcióink is teljesen egyéniek, senki sem képes ugyanúgy megélni bizonyos helyzeteket, mint én, és ez így van rendjén.

Robert Fulghum 1988-ban írta ezeket a mondatokat. Azt hiszem, ezek a legfontosabb életvezetési „szabályok” ugyanúgy, mint 20 éve, ma is, és sok-sok évvel ezután is időtállóak.

„Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes:
- Ossz meg mindent másokkal!
- Ne csalj a játékban!
- Ne bánts másokat!
- Mindent oda tegyél vissza, ahonnét elvetted!
- Rakj rendet magad után!
- Ne vedd el a másét!
- Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál!
- Evés előtt moss kezet!
- Húzd le a vécét!
- A frissen sült sütemény és a hideg tej tápláló!
- Élj mértékkel! Minden nap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset!
- Délutánonként szundíts egyet!
-A nagyvilágban óvatosan közlekedj, fogd meg a társad kezét, és ne szakadjatok el egymástól!
- Ismerd fel a csodát! Ne feledd a magocskát a műanyag pohárban: a gyökerek lefelé terjeszkednek, a növény felfelé, és senki nem tudja pontosan, mindez hogyan van, de valamennyien hasonlóképpen élünk.
- Az aranyhalak, a hörcsögök, a fehéregerek, még a magocska is a műanyag pohárban-mind meghalnak egyszer. Mi is.
- És emlékezz a Dick és Jane könyvekre, és az első szóra, amit megtanultál – a legfontosabbikra-: NÉZD!”

Azt hiszem, ha ezeket a „parancsolatokat” betartanánk, egy sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb világban élhetnénk mindennapjainkat.

Aranyosi Éva
2011. január

Emlékszem, milyen boldog voltam, amikor megszületett a kisfiam. Alig vártam, hogy haza mehessünk a kórházból, és otthon „igazi” családdá alakulhassunk. Amikor néhány nappal a szülés után, a délelőtti nagyviziten kimondták a varázsszót: holnap hazamehetnek, végtelenül örültem. Majd elgondolkodtam, mit is jelent mindez.
Egyedül otthon, … csak Ő meg Én…
Jééézusom! Honnan tudom majd, mit akar, miért sír, mire van szüksége, éhes-e, fázik-e vagy melege van, ha most evett, miért sír mégis?
Délután elmondtam a férjemnek a jó hírt és a félelmeimet is. Megnyugtatott, bátorított, pedig Ő is ugyanúgy félt, mint én. Apának lenni sem könnyebb, mint anyának! A férfiakban is ott a kétség, hogy jó apa leszek-e?
De mégis bátornak kell lennünk, hiszen mi vagyunk a felnőttek, és felelősséget vállaltunk egy babáért, aki tőlünk függ.

Kislány levele Apának:

Szeress akkor is, ha fiút vártál és „csak” Én érkeztem. Én is értékes vagyok! Tudsz majd velem is játszani, babázni, építeni és talán még autózni is. Taníts engem, legyenek közös időtöltéseink. Taníts meg bicajozni, társasozzunk, mesélj nekem, játssz velem! Én legyek a „tündérkéd”. Hordj a tenyereden, bánj velem nőként, hiszen az vagyok. Szeress, hallgass meg és beszélgess velem. Legyél a barátom. Te leszel Nekem a Férfiminta, az Apaminta. Bánj Velem úgy, ahogyan majd azt szeretnéd látni, ahogy a férjem bánik Velem! Tegyél boldoggá, örömmel várjalak haza, vidám lehessek a közös időtöltéseink alatt! Ne kelljen félnem Tőled, és ha felnőtt leszek, ne csak az jusson eszembe, hogy alig láttalak. A sok játék, a közösen töltött idő segít abban, hogy boldogok legyünk. Vigasztalj, ha sírok, ne mondd, hogy hisztis, meg nyafka vagyok! Dicsérj és légy büszke Rám! Mondd, hogy csinos és szép vagyok!  Legyél a nagy, erős apukám! Én vagyok a Te kis napsugarad! Melletted (tőled, általad) tanulom, hogy legyek NŐ. Ne várj Tőlem férfias dolgokat, azt majd a fiad adja meg Neked, Én, a lányod vagyok.
Emlékezni fogok rá felnőttként, mit adtál Nekem. A közösen töltött időkre, a játékra, a kirándulásra, a sok vidámságra. A szeretetre, a biztonságra, a mesékre, a boldog percekre.  Sajnos mindezeknek az ellenkezőjére is, ha azt kapom Tőled. Mindig emlékszem majd rá, mindig…

Légy kedves, figyelmes és gyengéd az anyuhoz, mert példaértékűnek szeretném tekinteni a házasságotokat. Egymáshoz való viszonyotok végigkíséri majd az egész életemet, meghatározza majd a párkapcsolatomat. Akár szeretnéd, akár nem, hasonlítani fogok RÁD! Nem csak külsőben, de a viselkedésemben, a természetemben is.

Meghatározod a férfiakról alkotott véleményemet, a hozzájuk való viszonyulásomat. Lehet, hogy majd hozzád mérek minden fiút. Azt szeretném, ha a férfi, a férj és az apa szó számomra egy pozitív, varázslatos szó lenne. Amit Te teszel, emlékezetes marad számomra.  Kérlek, figyelj, hogy jól csináld!

Kisfiú levele Apának:

Örülj, hogy itt vagyok! Ne ess pánikba, jó apa leszel! Segítek, hogy együtt megtanuljunk családdá válni. Vegyél részt az életemben, tölts Velem sok időt, taníts és játssz Velem. Nevessünk sokat, legyünk „cimborák”. Te leszel a példaképem, a férfi és apa mintám! Szeretnék büszke lenni Rád, hogy később majd Te is büszke lehess Rám. Mutasd ki a szereteted. Engedd, hogy sírjak, ha fáj valami, mert a férfiak is sírnak. Nem akarok „kemény” lenni, hagyd, hogy érezzek. Beszélgess Velem, figyelj oda Rám, és segíts Nekem férfivá válnom. Csináljunk együtt férfias dolgokat, és taníts Nekem olyasmit, amihez csak Te értesz. Ölelj meg gyakran, mondd, hogy: Büszke vagyok Rád fiam! Sportolj Velem, taníts labdázni, focizni, és olyan sportokra is, amiket Te szeretsz. Tudd, hogy hová járok suliba és hányadikos vagyok. Figyelj arra, miben vagyok jó és támogass benne. Bíztass, bátoríts és erősíts Engem. Segíts megtalálnom az utamat. Taníts a Nőkkel bánnom, mert ez nem könnyű feladat.

Emlékezni fogok rá felnőttként, mit adtál Nekem. A közösen töltött időkre, a játékra, a kirándulásra, a sok vidámságra. A szeretetre, a biztonságra, a mesékre, a boldog percekre. Sajnos mindezeknek az ellenkezőjére is, ha azt kapom Tőled. Mindig emlékszem majd rá, mindig…

Légy kedves, figyelmes és gyengéd az anyuhoz, mert példaértékűnek szeretném tekinteni a házasságotokat. Egymáshoz való viszonyotok végigkíséri majd az egész életemet, meghatározza majd a párkapcsolatomat. Befolyásolja majd azt is, hogyan bánok a nőkkel. Akár szeretnéd, akár nem, hasonlítani fogok RÁD! Nem csak külsőben, de a viselkedésemben, a természetemben is.

Nagy felelősség ez egy apának, de ne futamodj meg, képes leszel rá!
Emlékezz a saját apádra, a nagyapámra. Mit tanultál Tőle? Mit adott Ő Neked? Mit jelentett Ő Neked? Mire tanított Ő Téged? Ugye vannak szép emlékeid?
Pedig Ő is úgy kezdte, ahogy Te…

Vannak rossz emlékeid is? Akkor Te  ne kövesd el ugyanazokat a hibákat! Nézd a „végeredményt”, mert csak az számít, mi lett Belőled?!

Aranyosi Éva

kineziológus

Igen, talán, többnyire.

Miért is szül a nő? A társadalmi normánk szerint az a dolga. De akar-e minden nő gyereket? Ha nem, akkor nem is „normális”? A férj-társ akar-e babát? A férjnek, a családnak, a környezetnek, a női hitrendszernek akar-e megfelelni a nő? Vagy itt az idő, elmúltam már x, nehogy lemaradjak valamiről, ami mások szerint csodálatos? Vagy, ha önmagamba nézek, tudom, hogy mindig is ez volt a vágyam? Nos ki-ki ismerje fel gyermekvállalásának „okát”!

Csak én érzem így? Biztosíthatom az anyákat arról, hogy a gyermekvállalást illetően kétségeikkel, félelmeikkel, aggodalmaikkal nincsenek egyedül. Ezek teljesen normális, emberi érzések, hiszen az életünk mindörökre megváltozik. A felelősség súlya, az aggódás, hogy jól csinálom-e, a félelmek, hogy ne hibázzak, ne rontsam el, ne okozzak kárt a nevelésemmel, az anyák többségében benne van. Manapság annyira kevés a „minta” ez esetben is. Nagymamáink idejében a 3-4 generációs családok voltak többségben. Együtt éltek, anyák lányaikkal, nővéreikkel, nagyszülőkkel. Előttük zajlott anyjuk várandóssága, testvéreik születése, a kicsik körüli teendők elsajátítása. Ez volt maga az anyaságra „felkészítő tanfolyam”. Mire a lány anya lett, már testvérei által elsajátította az alapvető tudnivalókat. Húgai pedig neki segítettek, tőle tanultak. Nem voltak depressziós, önmagukat egyedül érző nők, hiszen tényleg nem voltak egyedül! Mindig volt segítség, számíthattak egymásra, az élet természetes része volt az új jövevény érkezése. Nem voltak ennyire aggodalmaskodók, mint mi most, napjainkban.

Nem volt több év „nihil” a szőnyegen! Nem érezte a nő azt, hogy minden a nyakába szakadt, egyedül van minden gondjával, ráadásul értéktelen és értelmetlen az egész „erőfeszítése”. Nem kap érte fizetést, nincs látszatja, csak 24 órás „rabszolgamunka” az egész élete. A párja sem könnyíti meg az életét, mert amikor a napi 12-14 órás munka után fáradtan hazaér, csendet és nyugit szeretne. Egész nap a baba a társaság, de ő még nem beszél, nem kap tőle válaszokat a kérdéseire. Ezek az érzések kavaroghatnak bennünk, főként, ha nem egészen belső indíttatásból vállaltuk a gyermekünket. Ha minden vágyunk a gyermekáldás volt, akkor is elbizonytalanodhatunk, kétségek közt gyötrődhetünk, ha elfáradtunk, hetek óta nem aludtunk.

De a jó hír az, hogy gyorsan nőnek! Az első néhány hónap talán nehezebb „egy kicsit”, amíg megtanulunk családdá alakulni. Ebben nagyon fontos szerepük van az apukáknak is. Javaslom minden várandós családnak, hogy a baba hazaérkezését követően az apuka is maradjon otthon néhány hetet. Vegye ki a részét az éjszakai etetések-itatások-tisztábatevések korszakából, mert csak így fogja megérteni és értékelni felesége gyermek körüli teendőinek fontosságát, hasznosságát. Belülről láthatja, hogy ez is teljes értékű „munka”. Ha nem veszi ki a részét a feladatokból, nem jelent majd neki semmit, „ez a dolgod, úgyis itthon vagy” lesz a hozzáállása.

Éléskamra? Több anyukától is hallottam azt a megfogalmazást, hogy én nem vagyok más a gyereknek, csak a táplálékforrás. Tény, hogy nem az a legideálisabb anyai érzés, ha csak két cicinek tekintem magam. Általában, amikor szülés után kezünkbe vesszük gyermekünket, „elönt bennünket az anyai érzés”. Nem mindenkit! Van, akinek erre várni kell, néhány hetet, vagy néhány hónapot. Ez is normális, hisz nem vagyunk egyformák. Ne kezdjünk el aggódni, hogy mi lesz, mitől és mikor érzem már magam anyának? Kialakul, ha hagyunk időt magunknak „megszokni” az új helyzetet. Ez nem tesz senkit „pocsék anyává”. A nők erről inkább nem beszélnek. Nem sablon, hogy mikor, mit kell érezni. Amit érzünk, azzal kell kezdeni valamit, elgondolkodni és alakítgatni. Mindannyian szeretjük a gyermekeinket, párunkat, szüleinket, a magunk módján, úgy, ahogy képesek vagyunk szeretni. Mindannyian a tőlünk telhető legjobbat, legtöbbet adjuk. Ez persze nem mindig jó és nem biztos, hogy elég, de higgyék el, a szüleink sem csinálták másként!

Mi a normális? Rengeteg könyv íródott a gyermeknevelésről is. Mindegyikben, amit olvastam, találtam sok hasznos, fontos, alkalmazandó ötletet. Több olyat is, amivel nem értettem egyet, részemről teljesen alkalmazhatatlannak tartottam. Ezért válogattam, az sem működött mind, amit jónak tartottam, hiszen nem vagyunk egyformák. Egyediek és egyéniségek vagyunk, nem lehet mindannyiunkhoz ugyan azt a „használati” utasítást mellékelni.

Mi van, ha nem felelünk meg az elvárásoknak? Sok anyát aggaszt az, hogy mások mit gondolnak róla. Mikor kelek, szoptatok-e, főzök-e, elég gondoskodó vagyok-e, mire jut idő, mire nem, mi fontosabb, és még sorolhatnám. Azt gondolom, ha hallgatunk a megérzéseinkre, az ösztöneinkre, nem tévedhetünk nagyot. Önmagunknak feleljünk meg. Néhány új anyuka jelezte, hogy nem tudja szoptatni a babáját, mert vagy nincs elég teje, vagy túlságosan fájdalmas. Persze ennek is megvannak a lelki okai, de ettől ők még nem pocsék anyák. Fejjék le a tejet, akkor is ha kevés, adják oda cumisüvegből, ha másképp nem megy. Ez is jobb megoldás, mintha egyáltalán nem kapna anyatejet a baba. Nem szabad, hogy a gyermekünk körüli hétköznapi teendők elvegyék az élettől a kedvünket, és főként nem, hogy a babánkra haragudjunk azért, hogy fájdalmat okoz. Az örömöt kell keresnünk a mindennapi életünkben, mert több a hétköznap mint az ünnep!

Már megint a papírforma! A gyermekorvos, a védőnő ellátja jó tanácsokkal az anyukákat. Több kismama is kiakadt attól, hogy a gyerekorvos azt mondta, hogy ezt már tudnia kéne, csinálnia kéne a babának…, az elkeseredett anyuka meg: – ez a gyerek meg nem úgy, vagy nem azt csinálja, mert ez a gyerek nem normális! Állandóan bőg, mindig éhes, csak 6x kéne már ennie és csak akkor érzi jól magát, ha 8x eszik! Utál pisis lenni, állandóan ölben akar lenni, stb. Próbáljuk mi magunk „egyénre szabni” az etetést, a nevelést és a kicsink körüli hétköznapi feladatokat, mert nincs két egyforma baba. A miénk pedig igenis normális attól, hogy nem a nagykönyv szerint működik, és mi, édesanyák is normálisak és jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk! Tegyük a dolgunkat megérzéseink szerint, ahogy a szívünk és az eszük diktálja. Reméljük, nem hibázunk túl nagyot, vagy kijavíthatatlant.

Én vagyok a megfelelő? A gyermekeink azért választottak minket, mert mi kellünk nekik az életük tanulási feladataihoz. Fontosak vagyunk nekik, a kedvünk, a lelki állapotunk pedig meghatározó számukra. Átveszik rezgéseinket, jó és rossz hangulatunkat, félelmeinket, örömünket, minden érzésünket. Nem mindegy, hogy a gondolatainkkal mit „teremtünk” magunknak, hiszen az hat a környezetünkre is.

Nem jut időm magamra! Sok anyuka neveli a gyermekeit „egyedül”. Van párja, de dolgozik, nagyon keveset van otthon, nem sokat tud segíteni. Vannak nagyszülők is, de messze laknak, nem tudják igénybe venni a nagyik segítségét sem. Ez esetben is szükséges időt fordítani az anyáknak önmagukra, pihenésre, töltődésre. Ez nagyon hasznos „befektetés”, mert a kicsi is jobban érzi magát, ha kiegyensúlyozott, vidám anyu van mellette. Ha nem akarunk, vagy nem tudunk bébiszittert segítségül hívni, ismerkedjünk a játszótéren, séta közben, a szomszédban, azért, hogy amikor szükséges, legyen kire bízni a gyermekünket. Az apuka is vigyázhat rá néhány órát, heti 1-2 alkalommal. Legyen hobbink, legyen olyan tevékenység az életünkben, amiben örömünket leljük, ami feltölt! Ezek azért fontosak, hogy ne fásuljunk bele a hétköznapi teendőinkbe, ne akarjunk menekülni a gyermeknevelés nehézségei és „terhei” elől. Ha pedig a nő természetéből adódóan, mindig is nyughatatlanabb volt az átlagosnál, rendkívül fontos, hogy legyen mozgástere, szabad lehessen, ne éljen „bezárva”. Keresni kell azokat a dolgokat, amelyek boldoggá teszik a hétköznapjainkat, hogy ne legyen kérdés: anyává válni öröm?

Aranyosi Éva

Kineziológus