Igen, talán, többnyire.

Miért is szül a nő? A társadalmi normánk szerint az a dolga. De akar-e minden nő gyereket? Ha nem, akkor nem is „normális”? A férj-társ akar-e babát? A férjnek, a családnak, a környezetnek, a női hitrendszernek akar-e megfelelni a nő? Vagy itt az idő, elmúltam már x, nehogy lemaradjak valamiről, ami mások szerint csodálatos? Vagy, ha önmagamba nézek, tudom, hogy mindig is ez volt a vágyam? Nos ki-ki ismerje fel gyermekvállalásának „okát”!

Csak én érzem így? Biztosíthatom az anyákat arról, hogy a gyermekvállalást illetően kétségeikkel, félelmeikkel, aggodalmaikkal nincsenek egyedül. Ezek teljesen normális, emberi érzések, hiszen az életünk mindörökre megváltozik. A felelősség súlya, az aggódás, hogy jól csinálom-e, a félelmek, hogy ne hibázzak, ne rontsam el, ne okozzak kárt a nevelésemmel, az anyák többségében benne van. Manapság annyira kevés a „minta” ez esetben is. Nagymamáink idejében a 3-4 generációs családok voltak többségben. Együtt éltek, anyák lányaikkal, nővéreikkel, nagyszülőkkel. Előttük zajlott anyjuk várandóssága, testvéreik születése, a kicsik körüli teendők elsajátítása. Ez volt maga az anyaságra „felkészítő tanfolyam”. Mire a lány anya lett, már testvérei által elsajátította az alapvető tudnivalókat. Húgai pedig neki segítettek, tőle tanultak. Nem voltak depressziós, önmagukat egyedül érző nők, hiszen tényleg nem voltak egyedül! Mindig volt segítség, számíthattak egymásra, az élet természetes része volt az új jövevény érkezése. Nem voltak ennyire aggodalmaskodók, mint mi most, napjainkban.

Nem volt több év „nihil” a szőnyegen! Nem érezte a nő azt, hogy minden a nyakába szakadt, egyedül van minden gondjával, ráadásul értéktelen és értelmetlen az egész „erőfeszítése”. Nem kap érte fizetést, nincs látszatja, csak 24 órás „rabszolgamunka” az egész élete. A párja sem könnyíti meg az életét, mert amikor a napi 12-14 órás munka után fáradtan hazaér, csendet és nyugit szeretne. Egész nap a baba a társaság, de ő még nem beszél, nem kap tőle válaszokat a kérdéseire. Ezek az érzések kavaroghatnak bennünk, főként, ha nem egészen belső indíttatásból vállaltuk a gyermekünket. Ha minden vágyunk a gyermekáldás volt, akkor is elbizonytalanodhatunk, kétségek közt gyötrődhetünk, ha elfáradtunk, hetek óta nem aludtunk.

De a jó hír az, hogy gyorsan nőnek! Az első néhány hónap talán nehezebb „egy kicsit”, amíg megtanulunk családdá alakulni. Ebben nagyon fontos szerepük van az apukáknak is. Javaslom minden várandós családnak, hogy a baba hazaérkezését követően az apuka is maradjon otthon néhány hetet. Vegye ki a részét az éjszakai etetések-itatások-tisztábatevések korszakából, mert csak így fogja megérteni és értékelni felesége gyermek körüli teendőinek fontosságát, hasznosságát. Belülről láthatja, hogy ez is teljes értékű „munka”. Ha nem veszi ki a részét a feladatokból, nem jelent majd neki semmit, „ez a dolgod, úgyis itthon vagy” lesz a hozzáállása.

Éléskamra? Több anyukától is hallottam azt a megfogalmazást, hogy én nem vagyok más a gyereknek, csak a táplálékforrás. Tény, hogy nem az a legideálisabb anyai érzés, ha csak két cicinek tekintem magam. Általában, amikor szülés után kezünkbe vesszük gyermekünket, „elönt bennünket az anyai érzés”. Nem mindenkit! Van, akinek erre várni kell, néhány hetet, vagy néhány hónapot. Ez is normális, hisz nem vagyunk egyformák. Ne kezdjünk el aggódni, hogy mi lesz, mitől és mikor érzem már magam anyának? Kialakul, ha hagyunk időt magunknak „megszokni” az új helyzetet. Ez nem tesz senkit „pocsék anyává”. A nők erről inkább nem beszélnek. Nem sablon, hogy mikor, mit kell érezni. Amit érzünk, azzal kell kezdeni valamit, elgondolkodni és alakítgatni. Mindannyian szeretjük a gyermekeinket, párunkat, szüleinket, a magunk módján, úgy, ahogy képesek vagyunk szeretni. Mindannyian a tőlünk telhető legjobbat, legtöbbet adjuk. Ez persze nem mindig jó és nem biztos, hogy elég, de higgyék el, a szüleink sem csinálták másként!

Mi a normális? Rengeteg könyv íródott a gyermeknevelésről is. Mindegyikben, amit olvastam, találtam sok hasznos, fontos, alkalmazandó ötletet. Több olyat is, amivel nem értettem egyet, részemről teljesen alkalmazhatatlannak tartottam. Ezért válogattam, az sem működött mind, amit jónak tartottam, hiszen nem vagyunk egyformák. Egyediek és egyéniségek vagyunk, nem lehet mindannyiunkhoz ugyan azt a „használati” utasítást mellékelni.

Mi van, ha nem felelünk meg az elvárásoknak? Sok anyát aggaszt az, hogy mások mit gondolnak róla. Mikor kelek, szoptatok-e, főzök-e, elég gondoskodó vagyok-e, mire jut idő, mire nem, mi fontosabb, és még sorolhatnám. Azt gondolom, ha hallgatunk a megérzéseinkre, az ösztöneinkre, nem tévedhetünk nagyot. Önmagunknak feleljünk meg. Néhány új anyuka jelezte, hogy nem tudja szoptatni a babáját, mert vagy nincs elég teje, vagy túlságosan fájdalmas. Persze ennek is megvannak a lelki okai, de ettől ők még nem pocsék anyák. Fejjék le a tejet, akkor is ha kevés, adják oda cumisüvegből, ha másképp nem megy. Ez is jobb megoldás, mintha egyáltalán nem kapna anyatejet a baba. Nem szabad, hogy a gyermekünk körüli hétköznapi teendők elvegyék az élettől a kedvünket, és főként nem, hogy a babánkra haragudjunk azért, hogy fájdalmat okoz. Az örömöt kell keresnünk a mindennapi életünkben, mert több a hétköznap mint az ünnep!

Már megint a papírforma! A gyermekorvos, a védőnő ellátja jó tanácsokkal az anyukákat. Több kismama is kiakadt attól, hogy a gyerekorvos azt mondta, hogy ezt már tudnia kéne, csinálnia kéne a babának…, az elkeseredett anyuka meg: – ez a gyerek meg nem úgy, vagy nem azt csinálja, mert ez a gyerek nem normális! Állandóan bőg, mindig éhes, csak 6x kéne már ennie és csak akkor érzi jól magát, ha 8x eszik! Utál pisis lenni, állandóan ölben akar lenni, stb. Próbáljuk mi magunk „egyénre szabni” az etetést, a nevelést és a kicsink körüli hétköznapi feladatokat, mert nincs két egyforma baba. A miénk pedig igenis normális attól, hogy nem a nagykönyv szerint működik, és mi, édesanyák is normálisak és jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk! Tegyük a dolgunkat megérzéseink szerint, ahogy a szívünk és az eszük diktálja. Reméljük, nem hibázunk túl nagyot, vagy kijavíthatatlant.

Én vagyok a megfelelő? A gyermekeink azért választottak minket, mert mi kellünk nekik az életük tanulási feladataihoz. Fontosak vagyunk nekik, a kedvünk, a lelki állapotunk pedig meghatározó számukra. Átveszik rezgéseinket, jó és rossz hangulatunkat, félelmeinket, örömünket, minden érzésünket. Nem mindegy, hogy a gondolatainkkal mit „teremtünk” magunknak, hiszen az hat a környezetünkre is.

Nem jut időm magamra! Sok anyuka neveli a gyermekeit „egyedül”. Van párja, de dolgozik, nagyon keveset van otthon, nem sokat tud segíteni. Vannak nagyszülők is, de messze laknak, nem tudják igénybe venni a nagyik segítségét sem. Ez esetben is szükséges időt fordítani az anyáknak önmagukra, pihenésre, töltődésre. Ez nagyon hasznos „befektetés”, mert a kicsi is jobban érzi magát, ha kiegyensúlyozott, vidám anyu van mellette. Ha nem akarunk, vagy nem tudunk bébiszittert segítségül hívni, ismerkedjünk a játszótéren, séta közben, a szomszédban, azért, hogy amikor szükséges, legyen kire bízni a gyermekünket. Az apuka is vigyázhat rá néhány órát, heti 1-2 alkalommal. Legyen hobbink, legyen olyan tevékenység az életünkben, amiben örömünket leljük, ami feltölt! Ezek azért fontosak, hogy ne fásuljunk bele a hétköznapi teendőinkbe, ne akarjunk menekülni a gyermeknevelés nehézségei és „terhei” elől. Ha pedig a nő természetéből adódóan, mindig is nyughatatlanabb volt az átlagosnál, rendkívül fontos, hogy legyen mozgástere, szabad lehessen, ne éljen „bezárva”. Keresni kell azokat a dolgokat, amelyek boldoggá teszik a hétköznapjainkat, hogy ne legyen kérdés: anyává válni öröm?

Aranyosi Éva

Kineziológus

Megosztás Facebook-on

Paulo Coelho

Önbizalom, felelősségvállalás, felnőtté válás – ezek a szavak szorosan összefüggenek egymással. Ha nincs önbizalmunk, önmagunkért sem vállalunk felelősséget, így nem is érezhetjük magunkat önállónak, felnőttnek. Hogyan vállalhatunk egyáltalán párkapcsolatot, családot, apa-anya szerepet? Felelősséget másokért, amikor önmagunkért sem tudunk?

De hogyan is épül fel mindez bennünk?

Fogantatásuktól kezdve, sőt már azt megelőzően is, ha szerencsések vagyunk, szüleink szerelemből házasodtak, tervezték a családalapítást, várták a gyermekáldást. Édesanyánk megfelelően táplálkozott, nem dohányzott, nem fogyasztott alkoholt, drogokat, odafigyelt a testére, pozitívan gondolkodott, szeretet vette körül, szeretettel gondolt babájára, beszélt hozzá, énekelt neki, simogatta a pocakját, kerülte a stresszt, párja végig mellette volt mindenben, szerette, kedves és figyelmes volt vele. Aztán megszületik a baba. Persze jó, ha gyorsan, komplikáció mentesen. Fontos, hogy legyen elég tej a táplálásához, legyen elég türelem, szeretet és kitartás az éjszák átvirrasztásához. A nyugodt, boldog, kiegyensúlyozott anyuka mellet ott van az apuka, aki szintén elég érett az apaszerepre és vállalja is azt, kiveszi a részét a hétköznapokból, nem menekül a munkába, a pénzkeresésbe, kocsmába, bulikba, vagy vissza anyjához. Szeretik, dédelgetik, becézgetik kicsinyüket. Megfelelően gondozzák testét-lelkét-szellemét egyaránt, hiszen így kerül egyensúlyba. Beszélnek hozzá, énekelnek neki, tanítgatják, bíztatják és az elért apró sikerekért, dicsérgetik. Így tanulnak meg hinni, bízni önmagukban.

Apró sikereik korukhoz mérten legyenek elismerve, méltatva: pár hónaposan, ha a fejét felemeli, ha meg tud fogni tárgyakat, ha nem sír a fürdővízben, később, ha járni tanul, ha egyedül eszik – iszik, ha bilizni kezd, ha öltözik, ha cipőt köt be, ha elpakolja a játékait, óvodás és iskolás sikereiért, és sorolhatnám az okokat, amelyek elismerésre méltók, hiszen ebből kell az önbizalomnak táplálkoznia! Így rakjuk le szülőként a megfelelő alapokat. Persze mindannyian hibázunk ebben-abban. A fontos az, hogy tanuljunk belőle, igyekezzünk kijavítani és nem elkövetni újra. 18 éves korunktól papíron is mi vagyunk a felelősek önmagunkért. Persze a felelősségtudat nem jön el automatikusan a születésnapunk dátumával, ez egy folyamat. Az életünk során sajátítjuk el, építjük fel – illetve így kellene lennie.

“Semmit a világon nem vinnénk véghez, ha megvárnánk, míg képesek vagyunk olyan jól csinálni, hogy senki ne találhasson benne hibát.”
(John Henry Newman)

Kicsit talán “rózsaszín” az elvárás, és mivel keveseknek adatik meg mindez, ezért ütközünk gyakran az életünk során nehézségekbe, megoldhatatlannak látszó problémákba, pedig “csak” a hiányosságainkat kellene pótolnunk.

Ezért senki ne keseredjen el, ha nem adatott meg a megfelelő szülői háttér az önbizalom építéséhez. Hiszen felnőttünk, átvehetjük az irányítást a saját életünk felett. Mindannyian képesek vagyunk arra, hogy felépítsük önbizalmunkat. Mit is tehetünk mindezért?

“Vagy találunk ott utat, vagy építünk egyet.” Hannibal

Először talán nézzünk magunkba: mit értünk el az életünk során? Mivel lehetünk elégedettek? Mi lett belőlünk? Mire lehetünk büszkék? Milyen erényeink, jó tulajdonságaink vannak?

A “hiánykoncentrálás” megkeseríti az életünket, vagyis ha azon aggodalmaskodunk, hogy mi az, ami nincs. Ez rosszkedvűvé tehet, fájhat, bosszanthat, de attól még nem lesz! Arra kellene összpontosítani, hogy mi az, ami van, ami a miénk. Ez egyszerűbb, mint gondolnánk! Pl. van két kezünk, lábunk, szemünk, egészségesek vagyunk (nagyjából), szerintem így elérhetjük, megteremthetjük, amire vágyunk.

Majd vegyük azt is sorba, mi az, amit rosszul csinál(t)unk, és mit lehetne tenni a változtatás érdekében? Mit várunk az élettől? Mi tenne boldoggá? Vannak-e céljaink? Legyenek célok, nem lehet céltalanul élni! Tervek kellenek, rövid, közép és hosszú távú tervek az életünkben. Mit tettem eddig, voltak-e álmaim? Mit értem el, megvalósultak-e az álmok, vagy lemondtam róluk? Feladtam? Miért? Hány éves vagyok most? Mit várok még az élettől? Mit vagyok hajlandó megtenni a megvalósításukért? Miből kell több? (akaraterő, kitartás, küzdeni akarás) Miből kell kevesebb? (önsajnálat, kifogáskeresés, halogatás, lustaság, mások hibáztatása)

“Az elme az, ami jót csinál a rosszból, ami nyomorulttá vagy boldoggá, gazdaggá vagy szegénnyé tesz.” (Edmund Spenser)

Vizualizálni, elképzelni, ahogy megvalósulnak a vágyaink, érezni az örömöt, az elégedettséget. Megfigyelni, tudatosítani a változást, elkönyvelni a sikert, nyugtázni, hogy elindultam, hogy haladok. Tudd, hogy ez egy folyamat! Nem megy varázsütésre! Hosszú az út, amin végig kell menned, sok erő és kitartás szükséges hozzá. Szembe kell nézned Önmagaddal, hibáiddal, el kell fogadnod, hogy vannak, ahhoz, hogy meg tudd változtatni őket. Ismerd el, nem vagy tökéletes, csak EMBER vagy te is! Hibázhatsz, tévedhetsz! A hibáid arra valók, hogy tanulj belőlük, javítsd ki, amit lehet. Jogod van megváltoztatni a véleményedet. Légy bátor, kitartó, ne futamodj meg, ne add fel!

Szükséges némi önismeretet tanulni, felismerni hibáinkat, belátni, változtatásra van szükségünk, esetleg szakember segítségét kérni.

“Az életünk során csak arról kell döntenünk, mihez kezdjünk az idővel, ami megadatik nekünk.”(Gandalf)

Aranyosi Éva

Kineziológus

Megosztás Facebook-on

Vége a szerelemnek és a gyásznak?”

Előbb vagy utóbb mindannyiunknak meg kell tanulnunk, több-kevesebb fájdalommal, hogy a veszteség az emberi lét örökös velejárója. A gyász az a folyamat, amellyel veszteségeinkhez alkalmazkodunk.

“A gyász nehéz, lassú, rendkívül fájdalmas, apró lépésekkel haladó belső folyamat, amelyben elengedjük azt, amit vagy akit gyászolunk.”

Freud

Azt, hogy mi módon gyászolunk, hogyan, mikor és miként ér véget, számtalan dologtól függ: például a mi életkorunk, az elvesztett személy életkora, mennyire voltunk felkészülve a veszteségre, szerettünk hogyan adta meg magát a halálnak. Függ attól is, mekkora támogatást kapunk környezetünktől. Az is meghatározó, hogy egyénileg mennyire vagyunk “edzettek” saját veszteségeink által. Nem csak a halál jelenthet számunkra veszteséget, hanem az életünk során gyűjtött tapasztalataink is: elmúlt barátság, elmúlt szerelem, véget ért házasság, a felnőtté válás élménye – a gyermekkor elvesztése, a megszokott hely, élettér változása is veszteségként érhet bennünket. A saját fiatalságunk, a régi énünk, a testünkben lejátszódó változások is nehezen elfogadhatóak sok ember részére. Aki ezeket a változásokat nehezen fogadja, sajnos neki azt is nehezebb elfogadni, hogy a gyász érzésének is megvannak a szakaszaik. Ha képesek vagyunk azt elfogadni, hogy ezeket a szakaszokat egy “folyamatnak” tekintsük és ne egy állapotnak, akkor érzékelhető lesz számunkra, hogy haladunk valami felé – jelen esetben a bánatunk enyhülése felé.

A folyamat első szakasza általában a sokk, a bénultság, a hitetlenkedés, majd a tagadás. Sokan nem is tudnak sírni ilyenkor, a döbbenet, a felfoghatatlanság tölti be a tudatot.

Többször hallottuk már azt a közhelyet, hogy “az élet megy tovább”. Ez ilyenkor kegyetlennek, érthetetlennek tűnik, hiszen számunkra mintha megállt volna az idő. Cselekedni kell, végezni az ilyenkor “előírt” teendőket. A régi szokások szerint otthon felravatalozták az elhunytat, megállították az órát, letakarták a tükröt, siratóasszonyok jöttek, és a család, a rokonság, a barátok, a szomszédok mind sorban elbúcsúzott a halottól. Egész éjszaka virrasztottak. Ez az időszak segítette a gyászoló családot abban, hogy szerettüket elengedjék. Ma már nem így teszünk, mintha erre sem lenne elegendő idő. Talán ezért nehezebb. Ha az, akit elveszítettünk, idős és beteg volt, várható volt a halála, eleinte ezt is nehéz elfogadni, pedig akkor az ember megtapasztalhatott egy “előkészítő gyász”-nak nevezett folyamatot. Még ha az eszünk el is fogadja a halál tényét, a szívünk akkor is tiltakozik, tagad. A gyász ezen rövidebb szakasza után egy hosszabb, súlyos pszichés fájdalom következik. Érzelmi hangulatváltozások, sírás, panaszkodás, jajgatás, levertség, kiszolgáltatottság, egy “segíts rajtam” állapot. Félelem az elszakadástól, a hogyan tovább, a tehetetlenség, a reménytelen kétségbeesés és a düh időszaka ez. Gyűlöljük a világot, az okot ami elszakította tőlünk, Istent, a családtagunkat, amiért miatta élnünk kell tovább. Ez a düh a gyász elkerülhetetlen része. Ez az érzés valójában a halott iránt is szólhat, de nem engedjük meg magunknak. Időnként azonban megfogalmazódik: “hogy tehetted ezt velem, miért hagytál itt, hogy merted megtenni velem?” Majd bűntudatot érzünk a saját dühünk, gyűlöletünk miatt. Magunkat kezdjük vádolni, mit tettünk, illetve nem tettünk meg szerettünkért. Ezek mind “normális” érzések, és tudom, ez is közhely, de az idő gyógyít. Nem véletlen a meghatározott egy év gyászidő sem.

Természetesen az emlék megmarad, mindig a szívünkben “él” majd tovább szerettünk. A helyzetünket az teheti elviselhetőbbé, ha sok-sok szeretettel gondolunk rá és arra a sok jóra és szépre emlékezünk, amit együtt éltünk át. Tegyen boldoggá a tudat, hogy ismerhettük, és vele tölthettük életünk egy részét. Jogunk van szomorúnak lenni, sírni ha fáj, és érezni a hiányát, hogy nincs velünk. A gyászunkban ha elfogadjuk a fájdalmas változást, amelyet a veszteség okozott, csak az után tud csillapodni, “kihűlni” égő fájdalmunk, és lassan-lassan magunkra találunk megint.

“Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!”
Madách

Aranyosi Éva

Kineziológus

Megosztás Facebook-on

Az említett idézettel arra szeretnék rávilágítani, hogy szülőként példamutatással, az érzelmeink, indulataink megfelelő kezelésével mi tanítjuk gyermekeinket a helyes vagy helytelen reagálási módra. Napjainkban a rohanás, a pénzhajszolás az elsődleges elfoglaltsága a legtöbb embernek. Mindenki türelmetlen, ideges, siet valahová.

Nincs idő egymásra, nincs idő a gyerekekre, nagyok az elvárások és az igények. Ezt alakítjuk ki bennük is, már kisgyermekkorban. Reggel sietünk az óvodába, majd az iskolába, délutánonként a külön programokra, aztán haza leckét írni. Túlhajszoljuk Önmagunkat és gyermekeinket is. Az utóbbi hetekben többször előfordultak lövöldözések iskolákban, igaz ez Amerikában esett meg. Sajnos hazánk sem maradt ki a tragédiák sorából, amikor fiatalkorúak bántalmazták társukat, melynek visszafordíthatatlan következménye lett. De nem kellene, hogy vérmérsékletünk a végzetünk legyen! Gyermekeinket tanítsuk meg indulataik kezelésére és érzelmeik kifejezésre juttatására egyaránt. A ma felnövő generáció az előzőnél világszerte hajlamosabb az érzelmi zavarokra: magányra, depresszióra, dühre, féktelenségre, idegességre, szorongásra, indulatosságra, agresszióra. Szükség van tehát az érzelmi nevelésre: az önismeret, önkontroll, az empátia, odafigyelés a másikra, a konfliktuskezelés és az együttműködés elsajátítására.

“Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Az érzelmeink lényegében egytől-egyig cselekvésre való indíttatások, az evolúció által belénk rögzült, azonnal bevethető minták, melyeket a szocializációnk során egyénibbé tettünk. A bennünk kiváltódott érzelmeknek megvan a maguk sajátos biokémiai folyamata. Fontos, hogy szülőként már kicsi korban megkezdjük gyermekeink érzelmi nevelését is. Sok türelemmel, toleranciával, példamutatással tegyük mindezt. Az érzelmek megnevezése és arckifejezéshez kötése alapvető cél, mert ha nem vagyunk képesek egyértelműen felismerni, leolvasni a másik személy arcáról az érzelmeket, komoly bajba kerülhetünk. Ha tévesen értelmezünk, például ellenséges reakciónak vélhetünk egy semleges jelzést, melyre akár agresszíven is reagálhatunk. Viselkedés viselkedést szül. Az érzelmi nevelést ösztönösen, csecsemő korban elkezdjük gyermekeinkkel. A picik dühödt sírásából nyilvánvaló, hogy igen heves érzelmeik vannak. Anyaként keressük, mit tehetünk értük, hogyan nyugtassuk meg Őket. A hisztis korszakot könnyebb elviselni, ha következetesek és türelmesek maradunk. Játék közben sokat tanítottam fiaimat az érzelmeik megfogalmazására és kifejezésére, akkoriban még csak ösztönösen.

Meseolvasás közben, mesefilm nézésekor is végigelemeztük, melyik szereplő mit érezhetett, és a fiúk mit tettek volna a szereplő helyében. Élvezték a beszélgetéseket. A gyerekeknek 5-6 éves korukra meg kell tanulniuk felismerni és megfogalmazni az alapérzelmeket. Az öröm, a bánat, a düh, a félelem, a meglepetés és az undor mind olyan érzés, melyet átéltek életük során. Érzelmi kitöréskor fogalmaztassuk meg velük érzéseiket és legyünk segítségükre azok beazonosításában. Gyermekeinkre 4 éves korukban általában jellemző életkori sajátosság a “nagyotmondás”. 5 éves korukra a szerénységnek utat nyitó önismeret kialakulása veszi kezdetét. Óvodáskor vége, iskoláskor kezdete a társas érzelmek kialakulásának időszaka: szerénység, féltékenység, gőg, bizonytalanság, irigység és az önbizalom segít abban, hogy másokkal össze tudják mérni magukat. Az iskoláskor időtartama alatt megtanulja magát “értékelni, besorolni”: népszerűségét, vonzerejét, tudását másokéval összehasonlítani. 6-14 éves korig az iskola egy “próbaterep”, meghatározó élmény a serdülőkorra nézve, hiszen javarészt az ott elért sikerek, illetve sikertelenségek kihatnak a gyermek önértékelésére. A kudarc önsorsrontásba csaphat át, mellyel gyermekünk egész életén át, ronthatja a saját esélyeit. Fontos még, hogy ebben a korban megtanulja késleltetni a vágyteljesítést, kialakuljon benne a társas felelősségérzet, kordában tudja tartani érzelmeit és optimistán tekintsen a világra. A középiskolába való átlépés a gyermekkor végét is jelenti. Kamaszaink ebben a korszakukban találkoznak először az alkohol, a drog, a dohányzás, a szexualitás kísértésével. Fontos, hogy bizalommal fordulhasson a szüleihez. Az önbizalmuk erősítése, az önismeret, a fejlődni tudás képességének erősítése a szülő és az iskola közös feladata. Indulataik kezelésére tanítsuk meg Őket. Fejlődéspszichológus szakemberek “közlekedési lámpa” kontrollját hasznosnak és könnyen elsajátíthatónak tartom:

Piros: 1. Állj! Higgadj le, gondolkozz, mielőtt lépnél!

Sárga: 2. Fogalmazd meg, mi a gond és mit érzel!

3. Tűzz ki pozitív célt!

4. Találj ki több lehetséges megoldást!

5. Gondold végig a következményeiket!

Zöld: 6. Törekedj a legjobb terv megvalósítására!

Kicsi korukban szükséges a szülői közreműködés, irányítás, amikor már elsajátították a technikát, önállóan is képesek lesznek alkalmazni. Esténként szakítsunk időt gyermekeink beszámolóira, mi történt velük aznap. Élménybeszámolójuk figyelmes meghallgatása után tegyünk fel pár érzelmekre vonatkozó kérdést. Mit éreztél akkor, mit gondolsz, mit érzett a másik? – mindig a szituációnak megfelelően. Lehet nagyobb gyermek esetében boncolgatni, mit kellett volna másképp tenni, hogy a végkifejlet kedvezőbb legyen.

Ha szeretettel, odafigyeléssel, sok beszélgetéssel neveljük gyermekeinket, megtanítjuk őket megfogalmazni és kimondani érzéseiket, boldogabb és kiegyensúlyozottabb generáció nőhet fel.

Aranyosi Éva

Kineziológus

Megosztás Facebook-on

“MINT SAJÁT MÉLYÉTŐL A TENGER, CSAK EMBERTŐL LEHET BOLDOG AZ EMBER.”

____________________________ GARAI GÁBOR

Nekünk, embereknek, alapvető érzelmi szükséglet a szeretet utáni vágy. A szeretet képessé tesz bennünket olyan dolgok elérésére, melyről nem is tudtuk, hogy lehetséges. Szeretet nélkül életünk értelmetlenné, megpróbáltatásaink pedig gyötrelemmé válnának.

A párkapcsolatban élő ember leghőbb vágya, hogy érezze társa szeretetét. Nagyon sokan “bármit” képesek megtenni ezért. Egy jó házasságban mély és bensőséges kapcsolat alakul ki. Olyan közel kerülhetnek egymáshoz a házastársak, hogy szavak nélkül is érthetik egymás gondolatait, vágyait. Természetesen ezért tenni kell, ezen érzések alapja a másik megismerése, a társunkra való odafigyelés. Tudnunk kell egymással megfelelően kommunikálni, elmondani érzéseinket, gondolatainkat, vágyainkat. Partnerünk odafigyelése, megértése, meghallgatása a jó párkapcsolat alapja. Meg kell ismernünk egymást “kívül-belül” Fontos, hogy minden nap észrevegyük, kedvesünk mire vágyik, mire van szüksége. Ha megismertük egymást, képesek vagyunk felismerni a másik igényeit. Tudnunk kell, mire van épp szüksége: odafigyelésre, meghallgatásra, bíztatásra, elismerésre, dicséretre, ölelésre, simogatásra, apró szívességekre.

Szeretetünk ne csak az ösztöneinkből fakadjon, hanem tudatosuljon bennünk az, hogy olyan társra találtunk, akiben látjuk, mi az, ami szeretetre méltó. Szabad akaratunkból, “a szerelmi mámor” hatása nélkül is képesek vagyunk vele maradni és vágyni arra, hogy Ő is velünk legyen. Az együtt töltött idő azt fejezze ki, hogy törődünk egymással és élvezzük egymás társaságát. A szeretet azt is jelenti, hogy sok mindent megteszünk a társunk kedvéért, még olyasmit is, amit önmagunktól sose tennénk. Egy párkapcsolat elején sokkal erősebb a megfelelni vágyás és sokkal erősebb a tolerancia a másikkal szemben. A szerelem hatása alatt észre sem vesszük a másik hibáit, hiányosságait. Amikor elszáll a szemünkről a “rózsaszín köd”, akkor érzékeljük csak társunk számunkra negatív tulajdonságait, rossz szokásait, esetleg idegesítő dolgait. (A szerelem vak – a szeretet behunyja a szemét.) Ekkor kell feltenni magunknak a kérdést: – Mi az, ami megváltozott? Mit kaptunk a kapcsolat elején és mi az, ami hiányzik ahhoz képest? Ekkor kell igazán időt fordítani Önmagunk és párunk megismerésére. Nélkülözhetetlen emberi szükségleteink között szerepel a biztonságra, a fontosságra és az önbecsülésre való igény, amiket meg kell kapnunk és meg is kell adnunk, kölcsönösen. Ha társunk szeretete által biztonságban érezzük magunkat, akkor az élet egyéb területein is sikeresebben vehetjük az akadályokat.

Kulcsfontosságú a kommunikáció! Beszéljük meg érzéseinket, gondolatainkat, vágyainkat. Fogalmazzuk meg és mondjuk ki, mire van szükségünk, mit tehet értünk kedvesünk, hogy jobban érezzük magunkat és boldogabbak lehessünk. Természetesen mi is hallgassuk meg az Ő elképzeléseit, igényeit, terveit. A bennünk felgyülemlett feszültséget ne dédelgessük, őrizgessük, hanem beszéljük meg. Vitatkozzunk, érveljünk, győzzük meg egymást, ha lehet mindezt, kulturált keretek között. Ne kezdjünk úgy mondatot, hogy: – Te mindig – , vagy: – Te soha -, hiszen ez vádaskodás. Egészen biztos, hogy kedvesünk ezt támadásnak fogja fel és erre Ő is hasonlóképp reagál. Mivel saját érzéseinkről, gondolatainkról beszélünk, a megfelelő megfogalmazás úgy kezdeni mondanivalónkat, hogy: – Én úgy érzem, hogy – Én azt szeretném, hogy-. – Én arra vágyom, hogy-. Majd úgy folytatva: – Mit gondolsz Te erről? – Neked mi a véleményed? Megtennéd-e ezt értem? Ez rögtön emberibb hangvételű társalgás és talán így könnyebb lesz megoldást is találni. Ne feledjük a párkapcsolat sok kompromisszumkötésből áll és abból, hogy megpróbálunk egymáshoz minél jobban alkalmazkodni, hiszen az ember társas lény.

Aranyosi Éva

Kineziológus

Megosztás Facebook-on

A kamaszok szülei sosem voltak olyan tanácstalanok, mint napjainkban. Kamaszaink életére mi, szülők vagyunk a legnagyobb hatással, irányító szerepünket csak akkor veszítjük el, ha kivonjuk magunkat a nevelésükből. Ekkor a tinik életében az irányító szerepet egy kortárs “banda” veheti át, valószínűleg nem a szó jó értelmében.

A legfontosabb dolog a szeretet a nevelésükben. Ezt azonban már másképp kell kifejeznünk, mint ahogy kisgyermekkorukban tettük. Fontos az is, hogy több generáció tapasztalatát eljuttassuk gyermekeinkhez. A nagyszülők is elmesélhetik, hogy milyen is volt az Ő korukban kamasznak lenni, – persze nem úgy, hogy “bezzeg az én időmben”. Szeretetbe csomagolva fiataljaink biztosan, szívesen meghallgatnak néhány történetet, anekdotát, (de csak óvatosan, ne essünk túlzásokba).

A tinédzsereket a függetlenségvágy és az identitáskeresés mozgatja. Az önkifejezés módja nem változott jelentősen: a zene, a tánc, a divat, múló hóbortok, kapcsolatok. A stílus változott, más stílus keresésével (a szülőkétől eltérő) fejezik ki önmagukat és függetlenségüket.

Testük változása félelemmel, aggodalommal tölti el Őket: vajon hogy fog majd kinézni, milyen lesz a hangja, a külseje, az alakja, magassága? A szembetűnő testi változásokkal egyidőben, óriási intellektuális fejlődés is végbemegy bennük. Megváltozik gondolkodásmódjuk, kisgyermekként csak konkrét cselekvésekre és eseményekre koncentráltak, kamaszként már elvont fogalmakon kezdenek töprengeni (igazság, becsületesség, hűség). El tudják képzelni, milyen lenne, ha az események másképp alakultak volna.

Logikusan gondolkodóvá válnak, értik és látják az ok-okozati összefüggéseket, mondanivalóikat alátámasztják érvekkel. Ha mi, szülők ezt észrevesszük és megértjük, érdekes, komoly, izgalmas beszélgetésekben lehet részünk. Viszont ha nem, viszonyunk ellenségessé, közömbössé válhat és gyermekünk más közegben bontakoztatja ki Önmagát. Társaságbeli kapcsolatteremtés során fontos egymás nézőpontjának megismerése, problémák felvetése, megvitatása, hiszen hozzánk, felnőttekhez hasonlóan Ők is azokkal barátkoznak inkább, akik hasonló nézőponton állnak, egyetértenek velük.

Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy döntéseiknek következményei vannak. Döntési helyzetekben kínáljunk fel nekik több alternatívát és hagyjuk Őket saját választásuk következményeiből tanulni. Akkor segítsünk nekik, ha kérik, és ne felejtsük, hogy nincs szükségük kioktatásra. Beszéljük meg velük problémáikat, biztosítsuk Őket arról, hogy mellettük állunk és számíthatnak ránk, amikor szükségét érzik.

A szülő-kamasz konfliktus esetén, érdemes szakemberhez fordulni (kineziológushoz), aki segít kibogozni a szálakat, hogy mindkét fél nézőpontját megismerve, közösen megtaláljuk a megoldást, kinek miben kell változtatnia magatartásán, hozzáállásán, hogy a nézeteltérések elsimuljanak.

Aranyosi Éva

Kineziológus

Megosztás Facebook-on

Kamaszaink időnként éppúgy kudarcot vallhatnak, mint mi, felnőttek. Nem akadályozhatjuk meg Őket abban, hogy rossz döntést hozzanak. (“Nem veheted el senkitől a tanulás jogát! Mindenkinek joga van a saját hibáiból tanulni!”) Szabad akaratuk van gyermekeinknek, dönthetnek jól és rosszul egyaránt. Persze szülőként velük szenvedünk, hiszen összetartozunk. Egy-egy kudarc után szükségük van arra, hogy újraértékeljék a helyzetet. Lehet, hogy az elvárás a szülőtől, vagy önmagától volt irreális?

Sajnos van szülő, aki olyan “tevékenységet” erőltet rá gyermekére, amit a gyermek nem akar. Hagyjuk Őket választani! Lehessen saját érdeklődésük, tanulhassanak olyasmit, amit Ők akarnak, amit Ők maguk választanak. Nem kényszeríthetjük arra Őket, hogy a mi vágyainkat, álmainkat valósítsák meg. Így valóságos csődtömeggé válhatnak. A sok kudarc, a sok sikertelenség elkeserítő. Önbizalomhiány, labilis lelki egyensúly lehet a következménye! – Az etikai normák, amikre kiskorukban tanítjuk fiainkat – lányainkat, kamaszként átléphető határoknak tekinthetik. Ez bizony sokszor nagyon mélyen érintheti a családokat. Időnként tudatosan “lázadásból” teszik, máskor pedig azért, mert saját “erkölcsi” rendjük szerint szeretnének élni. Sok esetben ez a kapcsolat megromlásához vezethet. A kamaszoknak is rossz az, ha a szüleik eltávolodnak tőlük. Itt valósíthatjuk meg azt, hogy: helytelenre, helyesen reagálunk! Lehetőséget kell kapniuk az újrakezdésre, a “tiszta lapra”. Szülőként tudnunk kell megbocsátanunk. Persze ez általában nagyon nehéz, de ne felejtsük el, annál rosszabbat nem tehetünk az életben, mint hogy lemondunk valakiről.

Nem minden rajtunk, szülőkön múlik, tehát nem kell a “- Mit rontottam el?” mondaton töprengeni. Nem állhatunk egész nap gyermekünk feje felett, nem foghatjuk a kezét. Az általuk elkövetett hibákért nekik kell a felelősséget vállalniuk, ha magunkat hibáztatjuk, átvesszük tőlük a felelősséget. (Általában azok a szülők hibáztatják magukat, akik rájöttek, hogy a nevelés során súlyos hibákat követtek el.)

Gyermekeinknek nincs szükségük kioktatásra, bízhatunk abban, hogy önmaguktól is le tudják vonni a tanulságot és elég büntetés nekik maga az esemény, a következmény. Ne oldjuk meg helyettük a problémát. Nem mentesíthetjük Őket a tetteik következményeitől, hiszen ha nem tapasztalják meg azokat, nem tudják levonni a tanulságot.

Fontos a feltétel nélküli szeretet! Gyermekeinknek tudniuk kell, hogy van valaki, aki mindig hisz bennük, megbocsát nekik, bármit is tettek. Biztosítsuk Őket szeretetünkről, ezáltal támogatjuk Őket, így erőt meríthetnek ahhoz, hogy meg tudják oldani problémáikat, helyre tudják hozni hibáikat. Hallgassuk meg Őket együttérzéssel, odafigyeléssel és nyújtsunk nekik támogatást. Nyújtsunk nekik segítséget ahhoz, hogy mérlegelve végig tudják gondolni a helyzetet. Több alternatívát kínálva, együtt végiggondolva a lehetséges következményeket, segíthetünk nekik, hogy hatékonyabban megtanuljanak felelősségteljes döntést hozni.

Aranyosi Éva

Kineziológus

Megosztás Facebook-on

A gyermekeink a tükörképeink! Úgy reagálnak a különböző élethelyzetekre, szituációkra, ahogyan azt tőlünk látták. Mi, szülők szolgálunk mintaként. Ha gyermekünk viselkedésében, reakcióiban önmagunkat véljük felismerni, és ez nem tetszik nekünk, itt az ideje változtatnunk. A gyermekeket a szükségletek és a képességek szempontjából hosszú ideig nem tartották a felnőttektől különösebben különbözőnek. Nagyjából miniatűr felnőtteknek tekintették őket. Ma már tudjuk, hogy a szocializáció során, mi felnőttek (szülők, pedagógusok, élő környezet, média, stb.) alakítjuk olyanná egyéniségüket, amilyenné végül felnőttekként válnak. Egészségünk fontos feltétele, hogy érzelmileg kiegyensúlyozottak legyünk, lelkileg jól érezzük magunkat. Születésünktől halálunkig folytonosan változásokkal találjuk magunkat szemben, melyek feszültség teremtők, s melyekhez alkalmazkodnunk kell. A gyermekeinket jellemzően életkorhoz köthetően különböző traumák érik, például: a bölcsődei, óvodai, iskolai beszoktatás, a testvér születése, egy új környezet (iskolaváltás, lakókörnyezet váltás), a szülők válása, serdülőkorban az identitászavarok, a szexuális zavarok, a párkapcsolat-teremtési gondok. A kineziológiai kezelés során az első teendő meghatározni a megoldásra váró problémát. A gyermek életkora, fejlődési stádiuma, családja és szociális helyzete mind figyelembe veendő, amikor problémáikat akarjuk megfogalmazni. A család felmérése is fontos szempont. A gyermek problémái nagymértékben beágyazódnak a teljes családi kontextusba. A gyermeket alakítja a család, és viszont, a gyermek is alakítja a családot.

Ennél fogva, ahhoz, hogy megértsük egy gyermek problémáit, és megfelelően tudjunk beavatkozni, a családi rendszert is meg kell érteni. Továbbá a gyermekek esetében majdnem mindig szükséges az információszerzés másoktól is, mivel a gyermekeknek nincs olyan képességük az önmegfigyelésre és az önmagukról való beszámolásra, mint a felnőtteknek. Ezek lehetnek a szülő, orvos, iskolapszichológus vagy más személyek. Bár szükség van a szülői beleegyezésre, az is fontos, hogy megkapjuk a gyermek engedélyét is az ilyen egyéb forrásból történő információszerzésre. Ez nagymértékben segíti a bizalom és tisztelet légkörének kiépítését. A gyermekkel való beszélgetés során a kineziológus arra kérdez rá, hogy hogyan észleli önmagát, másokat, és hogyan észleli a probléma létezését és jellegét. Nem mindig tudják érzéseiket és gondolataikat pontosan kifejezni. A gyermekek nagyon szuggesztibilisek lehetnek, telve vannak félelemmel, ennek következtében esetleg azt mondják, amiről azt gondolják, hogy azt hallani akarják, vagy olyasmit mondanak, amit másoktól hallottak. Lehetnek annyira megfélemlítettek vagy feszültek, hogy összezavarják a történetet. A kezelés történhet a szülő jelenlétében, sőt ha ez segíti a kezelést, akkor be is vonható. Lényeges szempont, hogy a gyermeknek tudnia kell, hogy mi fog történni vele a kezelés során, éreznie kell azt, hogy biztonságban van és minden csak az Ő beleegyezésével történhet. Amennyiben családjában bölcsődei, óvodai, vagy iskolai beilleszkedési zavarok, tanulási nehézségek, szorongás, stressz, hangulatzavarok, önbizalomhiány, különböző pszichoszomatikus betegségek állnak fenn, akkor nyújthatok hatékony segítséget, ha Ön, vagy családtagja változtatni akar. Lehetőséget kínálok testi-lelki gyógyulására, gondolkodása megváltoztatására, Önmaga, családja, gyermeke megismerésére és arra, hogy ráébredjen, minden embernek a sorsa a saját kezében van.

Aranyosi Éva kineziológus

Bejelentkezni a 06-30/637-2022-es telefonon lehet.

Megosztás Facebook-on

A Karácsony az év legszebb és legnagyobb ünnepe. Szinte az egész világon a jelképévé vált karácsonyfát díszítik a családok. A szeretet, a család és Jézus születésének ünnepe a keresztény vallásban. November 30. András napja a téli napforduló ideje, az Advent, az ünnepi előkészületek kezdete.

Mit jelent ez ma a családokban?

Néhány gondolatot szeretnék ébreszteni. Az utóbbi években sok embernél megváltoztak az értékrendek. A médiából a vásárlásra buzdítás folyik, hiszen fogyasztói társadalomban élünk. Vegyél, cseréld le, dobd ki, hisz a pénzedért kapsz újat! Az ünnep versengéssé vált, ki milyen ajándékot vesz, illetve kap. Az ajándék drágaságával próbálják szeretetük nagyságát kifejezni. Apa, anya nem ér rá a gyerekekkel foglalkozni, 5-6 évesek mobiltelefont, laptopot kapnak ajándékba, anélkül, hogy ezért tettek volna bármit. Ha kicsi gyerekkorban hozzászoknak, hogy mindent megkapnak, nem lesz értéke a dolgoknak, nem tudnak majd becsülni semmit.

Úgy látom, van változás!

Van esély arra, hogy visszatérjünk a megfelelő értékekhez. Munkám során kérdeztem gyerekeket arról, mennyi időt töltenek együtt a családok, mikor esznek együtt? Sok gyermek számol be arról, hogy járnak kirándulni, együtt nyaralnak, gyakran vacsoráznak együtt. Itt az alkalom az ünnepi készülődésre! Készülődjenek együtt a családok, a sütés-főzés a gyerekeknek óriási élmény! Apró ajándékok készítése, a kis meglepetések csomagolása, a titok megtartása Karácsony estig, nagy izgalommal tölti el gyermekeinket.

Az ajándék:

Nagyon fontos, hogy az ajándék megfelelő legyen. (nem árban, hanem érzésben) Ne csak “le legyen tudva”, igyekezzünk odafigyelni, szerettünknek mi a vágya, mi okozna neki örömet. Nagy csalódást lehet okozni, ha nem figyelünk egymás vágyaira. Unalmas és bosszantó, ha évről-évre ugyan azt az ajándékot kapjuk. (zokni, sapka, nyakkendő, karóra, harisnya) Mindenki kapjon apró, személyre szabott ajándékot, ami kifejezi, szeretjük őt annyira, hogy odafigyeltünk kívánságára. A nagyobb gyerekekkel lehet együtt díszíteni a fát, boldogan válogatnak a csillogó díszek között, melyik hová kerüljön.

Sok család elutazik az ünnepekre.

Többen gondolják úgy, hogy nem otthonuk melegében, tágabb családjuk körében töltik az ünnepeket. Vannak, akik szeretnek ilyenkor síelni, vagy nyaralni, talán csak ekkor van idejük az egész évi szabadságra. Azt javaslom, ezek a családok is vegyenek részt a készülődésben. Kis lakásdíszítés, süteménykészítés, főleg, ha gyerekeik is vannak. Gyermekeink azt viszik tovább, amit kaptak, amit láttak, amit éreztek! Olyan is van, aki azért utazik, mert gyermekkori rossz emlékek kísértik a karácsonyát. Már felnőttünk, tegyük mi magunknak széppé az ünnepet, ne a rossz érzéseket kössük hozzá. Tegyük olyanná, amilyet akkor szerettünk volna, ez csak rajtunk múlik.

Egyedül az ünnepek alatt.

Ha egyedül élünk, mi magunk is megérdemeljük, hogy szép legyen a lakásunk, hogy ehessünk finom falatokat, és emlékezzünk azokra a szeretteinkre, akik nincsenek már velünk. Gondoljunk rájuk szeretettel, a szép emlékek kerüljenek elő, töltsön el boldogsággal a kö-zösen eltöltött idő. Szeressük Önmagunkat annyira, hogy boldogok merjünk lenni egyedül is.

Eljött a várva várt nap.

A közös ebéd a szépen terített asztalnál, az esti ajándékozás. Ezen az estén mindenki egy kicsit figyelmesebb, talán jobban szeret, mint egész évben, kicsit boldogabbak vagyunk, mint a hétköznapokban. Kívánom minden kedves olvasómnak, hogy ezt az érzést sikerüljön megőrizni a következő Karácsonyig. Békés, boldog, szeretetben gazdag ünnepeket kívánok mindenkinek.

Aranyosi Éva

Kineziológus

Megosztás Facebook-on