Szeretni, elveszíteni, elhagyni, elengedni. Veszteségeink.

“Ki mondta, hogy valaha vége lesz,

Vége a szerelemnek és a gyásznak?”

Előbb vagy utóbb mindannyiunknak meg kell tanulnunk, több-kevesebb fájdalommal, hogy a veszteség az emberi lét örökös velejárója. A gyász az a folyamat, amellyel veszteségeinkhez alkalmazkodunk.

“A gyász nehéz, lassú, rendkívül fájdalmas, apró lépésekkel haladó belső folyamat, amelyben elengedjük azt, amit vagy akit gyászolunk.”

Freud

Azt, hogy mi módon gyászolunk, hogyan, mikor és miként ér véget, számtalan dologtól függ: például a mi életkorunk, az elvesztett személy életkora, mennyire voltunk felkészülve a veszteségre, szerettünk hogyan adta meg magát a halálnak. Függ attól is, mekkora támogatást kapunk környezetünktől. Az is meghatározó, hogy egyénileg mennyire vagyunk “edzettek” saját veszteségeink által. Nem csak a halál jelenthet számunkra veszteséget, hanem az életünk során gyűjtött tapasztalataink is: elmúlt barátság, elmúlt szerelem, véget ért házasság, a felnőtté válás élménye – a gyermekkor elvesztése, a megszokott hely, élettér változása is veszteségként érhet bennünket. A saját fiatalságunk, a régi énünk, a testünkben lejátszódó változások is nehezen elfogadhatóak sok ember részére. Aki ezeket a változásokat nehezen fogadja, sajnos neki azt is nehezebb elfogadni, hogy a gyász érzésének is megvannak a szakaszaik. Ha képesek vagyunk azt elfogadni, hogy ezeket a szakaszokat egy “folyamatnak” tekintsük és ne egy állapotnak, akkor érzékelhető lesz számunkra, hogy haladunk valami felé – jelen esetben a bánatunk enyhülése felé.

A folyamat első szakasza általában a sokk, a bénultság, a hitetlenkedés, majd a tagadás. Sokan nem is tudnak sírni ilyenkor, a döbbenet, a felfoghatatlanság tölti be a tudatot.

Többször hallottuk már azt a közhelyet, hogy “az élet megy tovább”. Ez ilyenkor kegyetlennek, érthetetlennek tűnik, hiszen számunkra mintha megállt volna az idő. Cselekedni kell, végezni az ilyenkor “előírt” teendőket. A régi szokások szerint otthon felravatalozták az elhunytat, megállították az órát, letakarták a tükröt, siratóasszonyok jöttek, és a család, a rokonság, a barátok, a szomszédok mind sorban elbúcsúzott a halottól. Egész éjszaka virrasztottak. Ez az időszak segítette a gyászoló családot abban, hogy szerettüket elengedjék. Ma már nem így teszünk, mintha erre sem lenne elegendő idő. Talán ezért nehezebb. Ha az, akit elveszítettünk, idős és beteg volt, várható volt a halála, eleinte ezt is nehéz elfogadni, pedig akkor az ember megtapasztalhatott egy “előkészítő gyász”-nak nevezett folyamatot. Még ha az eszünk el is fogadja a halál tényét, a szívünk akkor is tiltakozik, tagad. A gyász ezen rövidebb szakasza után egy hosszabb, súlyos pszichés fájdalom következik. Érzelmi hangulatváltozások, sírás, panaszkodás, jajgatás, levertség, kiszolgáltatottság, egy “segíts rajtam” állapot. Félelem az elszakadástól, a hogyan tovább, a tehetetlenség, a reménytelen kétségbeesés és a düh időszaka ez. Gyűlöljük a világot, az okot ami elszakította tőlünk, Istent, a családtagunkat, amiért miatta élnünk kell tovább. Ez a düh a gyász elkerülhetetlen része. Ez az érzés valójában a halott iránt is szólhat, de nem engedjük meg magunknak. Időnként azonban megfogalmazódik: “hogy tehetted ezt velem, miért hagytál itt, hogy merted megtenni velem?” Majd bűntudatot érzünk a saját dühünk, gyűlöletünk miatt. Magunkat kezdjük vádolni, mit tettünk, illetve nem tettünk meg szerettünkért. Ezek mind “normális” érzések, és tudom, ez is közhely, de az idő gyógyít. Nem véletlen a meghatározott egy év gyászidő sem.

Természetesen az emlék megmarad, mindig a szívünkben “él” majd tovább szerettünk. A helyzetünket az teheti elviselhetőbbé, ha sok-sok szeretettel gondolunk rá és arra a sok jóra és szépre emlékezünk, amit együtt éltünk át. Tegyen boldoggá a tudat, hogy ismerhettük, és vele tölthettük életünk egy részét. Jogunk van szomorúnak lenni, sírni ha fáj, és érezni a hiányát, hogy nincs velünk. A gyászunkban ha elfogadjuk a fájdalmas változást, amelyet a veszteség okozott, csak az után tud csillapodni, “kihűlni” égő fájdalmunk, és lassan-lassan magunkra találunk megint.

“Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!”
Madách

Aranyosi Éva

Kineziológus