Kedves Olvasóim!
Gondolkodjunk el egy kicsit, vajon mennyit foglalkozunk azzal, hogy mit gondolnak rólunk mások? Hányszor akadályoz meg bennünket ez a gondolat abban, hogy változtassunk valamin, hogy meglépjünk lépéseket, melyek a saját érdekeinket szolgálnák, de nem tesszük meg, mert nem kapna jó “visszhangot”?
Az állatok a társaink, a barátaink. Nem vagyunk magányosak, ha van házi kedvencünk. Gyógyító energiákat közvetítenek szeretetükkel, kedvességükkel. Van, akinek nincs is más társa az életében. Nagyon sok jót kaphatunk az állatkáinktól. Gyermekkorom óta volt cicám, sok szeretetet és kedvességet kaptam tőle.
Az életünkben folyamatosan jelen vannak kisebb-nagyobb stresszek, problémák, változások, de nevezzük őket egyszerűen csak megoldandó feladatoknak. Amikor úgy érezzük, hogy ez már túl sok, meghaladja az erőnket, nem vagyunk képesek egyedül megoldani, szembenézni velük, feldolgozni őket, ne szorongjunk tovább, kérjünk segítséget.
Hogyan is telnek a hétköznapjaink? Megszokott rutin, fásult unottság, mogorva egyhangúság? Látjuk-e a szépet, értékeljük-e a jót, a kedvességet? Sajnos többnyire nincs időnk észrevenni magunk körül a világot. Hajlamosak vagyunk csak a rosszra, a helytelenre, az igaztalanra koncentrálni, hiszen így nyugodtan lehetünk elégedetlenek a világgal. Könnyebb rajtuk kívülálló okokat keresni, és másokat hibáztatni a boldogtalanságunkért. Nem vállalni a felelősséget, áldozati szerepben tetszelegni, pusztán csak önigazolásból, hogy „nem tehetek sorsom rosszra fordulásáról”.
Végre igazi tél van. Hiszen most van itt az ideje! Havazzon, legyen hideg, ez a természet rendje. Élvezzük ki mi is, ahogyan a gyerekek, örüljünk velük! Sétáljunk, szánkózzunk, vagy vigyük el gyermekeinket, unokáinkat, szerezzünk nekik örömet! Engem mindig csodálattal tölt el a négy évszak változása. Az ősz, a gyönyörű, szép színes leveleivel, gyümölcseivel, borával… A tél a vakító hófehérséggel, a szikrázó, csillogó hóval, a kandalló melegével…
Jó, ha tudjuk, hogy az ember alapjában társas lény. Többnyire nem szeretünk egyedül lenni. Szeretjük, ha van párkapcsolatunk, ha vannak barátaink, ha jó a családi kapcsolatunk, a munkahelyünkön is jól kijövünk a kollégáinkkal, főnökünkkel. Sajnos ez nem mindig alakul a vágyaink szerint. Rossz kapcsolatoktól szenvedünk, nem tudunk kezelni konfliktusokat, nem találjuk a megfelelő, kapcsolatteremtő szavakat sem. Tanuljunk meg beszélgetni, mert a híd két ember közt mindig a kommunikáció.
A barátaink, a családtagjaink, a szeretteink, a párunk, a gyermekeink nem birtokolhatóak, mint valami tárgyak. Ők Önmaguké, ahogyan Mi sem vagyunk senki tulajdona.
“Aki elment, az elment, mondta anyám, sohse keseregjetek
a kósza lélek után.
Aki elment, az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen
éreztem,
aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.”
Kassák Lajos
Éljük az életünket, és nagyon jó, ha sokan szeretnek minket, és mi is sok embert szerethetünk.
Gondolatébresztő sorozatomat olyan szándékkal találtam ki, hogy a hétköznapi életünket ne csak elviseljük, ne csak tengessük a napjainkat sorban egymás után, hanem örömet is találjunk abban, hogy élünk. Jobbak legyünk egymáshoz, így javítva a világot, egyénenként szorgoskodva, hiszen az óceán is cseppekből áll. Lássunk is, ne csak nézzünk! Váljon tudatossá, hogy mi az, amit nem jól teszünk, és ki tudunk javítani annak érdekében, hogy boldogabbak lehessünk.
“Az élet minden csatája arra jó, hogy tanuljunk valamit belőle, még azokból is, amelyeket elveszítünk.” Paulo Coelho
Az idei évben sok fiatal nő és férfi keresett fel olyan nehézséggel, hogy a szakítás után vagy Ő maga, vagy a volt párja nem tud tovább lépni. Visszahúzzák az emlékek, az együtt töltött idő, ami a szenvedés közben megszépül. Közben megfeledkeznek a szakítás valódi okáról. Nehéz döntés volt, sok fájdalom előzte meg, ami több esetben évekig tartott. Bántottak, becsaptak, hazudtak, megcsaltak, megaláztak, nem figyeltek oda ránk és sorolhatnám. Mégis siratjuk az elmúlását.
Annyira rossz egyedül, hogy még szenvedve is jobb?
Amikor nehéz nem együtt sírni valakivel…
Egy kislány az anyukájával jött hozzám. Hármasban kezdünk beszélgetni, a gondjaikról: rendszeres családi veszekedések, durva káromkodások, megfélemlítések otthon, az édesapa részéről. Kilenc évesen ezt nehezen viseli az ember gyermeke. Anya gyenge, nem védekezik, nem védi meg lányát sem. Válni, változtatni képtelen, úgy érzi, nincs rá lehetősége, fél, szorong és aggódik. Érzi a tehetetlenségét és a helyzet súlyosságát, ezért kér, segítsek a kislányának, hogy legalább neki „könnyebb” legyen.
