Igen, talán, többnyire. Olvastam valahol, hogy gyermek születésével édesanya is születik. De mi van, ha nem? Mit tegyen az, aki ráébred, hogy talán nem is ez élete álma? Hiszen az esemény visszafordíthatatlan! Ha gyermekünk született, már nem gondolhatjuk meg magunkat, mert amikor rájövünk, hogy „nem ilyen lovat akartunk”, jelen estben már késő. A gyermeknevelés egy életprogram, hosszú távú, felelősségteljes, de örömteli feladat, ha azzá tesszük.
Miért is szül a nő?
“Hisz a csodákban, és mert hisz bennük, meg is történnek. Biztos benne, hogy a gondolkodása megváltoztathatja az életét, és mert biztos benne, meg is változik az élete. Bízik benne, hogy rátalál a szerelem, és mert bízik benne, rá is talál. Olykor kiábrándul, olykor megsérül. De a harcos tudja, hogy megéri hinni, és minden vereségre két győzelem jut. Ezt mindenki tudja, aki hisz.”
Paulo Coelho
Önbizalom, felelősségvállalás, felnőtté válás – ezek a szavak szorosan összefüggenek egymással. Ha nincs önbizalmunk, önmagunkért sem vállalunk felelősséget, így nem is érezhetjük magunkat önállónak, felnőttnek. Hogyan vállalhatunk egyáltalán párkapcsolatot, családot, apa-anya szerepet? Felelősséget másokért, amikor önmagunkért sem tudunk?
De hogyan is épül fel mindez bennünk?
Fogantatásuktól kezdve, sőt már azt megelőzően is, ha szerencsések vagyunk, szüleink szerelemből házasodtak, tervezték a családalapítást, várták a gyermekáldást. Édesanyánk megfelelően táplálkozott, nem dohányzott, nem fogyasztott alkoholt, drogokat, odafigyelt a testére, pozitívan gondolkodott, szeretet vette körül, szeretettel gondolt babájára, beszélt hozzá, énekelt neki, simogatta a pocakját, kerülte a stresszt, párja végig mellette volt mindenben, szerette, kedves és figyelmes volt vele. Aztán megszületik a baba. Persze jó, ha gyorsan, komplikáció mentesen. Fontos, hogy legyen elég tej a táplálásához, legyen elég türelem, szeretet és kitartás az éjszák átvirrasztásához. A nyugodt, boldog, kiegyensúlyozott anyuka mellet ott van az apuka, aki szintén elég érett az apaszerepre és vállalja is azt, kiveszi a részét a hétköznapokból, nem menekül a munkába, a pénzkeresésbe, kocsmába, bulikba, vagy vissza anyjához. Szeretik, dédelgetik, becézgetik kicsinyüket. Megfelelően gondozzák testét-lelkét-szellemét egyaránt, hiszen így kerül egyensúlyba. Beszélnek hozzá, énekelnek neki, tanítgatják, bíztatják és az elért apró sikerekért, dicsérgetik. Így tanulnak meg hinni, bízni önmagukban.
“Ki mondta, hogy valaha vége lesz,
Vége a szerelemnek és a gyásznak?”
Előbb vagy utóbb mindannyiunknak meg kell tanulnunk, több-kevesebb fájdalommal, hogy a veszteség az emberi lét örökös velejárója. A gyász az a folyamat, amellyel veszteségeinkhez alkalmazkodunk.
“A gyász nehéz, lassú, rendkívül fájdalmas, apró lépésekkel haladó belső folyamat, amelyben elengedjük azt, amit vagy akit gyászolunk.”
Freud
Azt, hogy mi módon gyászolunk, hogyan, mikor és miként ér véget, számtalan dologtól függ: például a mi életkorunk, az elvesztett személy életkora, mennyire voltunk felkészülve a veszteségre, szerettünk hogyan adta meg magát a halálnak. Függ attól is, mekkora támogatást kapunk környezetünktől. Az is meghatározó, hogy egyénileg mennyire vagyunk “edzettek” saját veszteségeink által. Nem csak a halál jelenthet számunkra veszteséget, hanem az életünk során gyűjtött tapasztalataink is: elmúlt barátság, elmúlt szerelem, véget ért házasság, a felnőtté válás élménye – a gyermekkor elvesztése, a megszokott hely, élettér változása is veszteségként érhet bennünket. A saját fiatalságunk, a régi énünk, a testünkben lejátszódó változások is nehezen elfogadhatóak sok ember részére. Aki ezeket a változásokat nehezen fogadja, sajnos neki azt is nehezebb elfogadni, hogy a gyász érzésének is megvannak a szakaszaik. Ha képesek vagyunk azt elfogadni, hogy ezeket a szakaszokat egy “folyamatnak” tekintsük és ne egy állapotnak, akkor érzékelhető lesz számunkra, hogy haladunk valami felé – jelen esetben a bánatunk enyhülése felé.
A folyamat első szakasza általában a sokk, a bénultság, a hitetlenkedés, majd a tagadás. Sokan nem is tudnak sírni ilyenkor, a döbbenet, a felfoghatatlanság tölti be a tudatot.
Arisztotelész ritka tehetségként értékeli, hogy valaki “a megfelelő személyre a megfelelő mértékben, a megfelelő időben, a megfelelő célból a megfelelő módon tud haragudni.”
Az említett idézettel arra szeretnék rávilágítani, hogy szülőként példamutatással, az érzelmeink, indulataink megfelelő kezelésével mi tanítjuk gyermekeinket a helyes vagy helytelen reagálási módra. Napjainkban a rohanás, a pénzhajszolás az elsődleges elfoglaltsága a legtöbb embernek. Mindenki türelmetlen, ideges, siet valahová.
Nincs idő egymásra, nincs idő a gyerekekre, nagyok az elvárások és az igények. Ezt alakítjuk ki bennük is, már kisgyermekkorban. Reggel sietünk az óvodába, majd az iskolába, délutánonként a külön programokra, aztán haza leckét írni. Túlhajszoljuk Önmagunkat és gyermekeinket is. Az utóbbi hetekben többször előfordultak lövöldözések iskolákban, igaz ez Amerikában esett meg. Sajnos hazánk sem maradt ki a tragédiák sorából, amikor fiatalkorúak bántalmazták társukat, melynek visszafordíthatatlan következménye lett. De nem kellene, hogy vérmérsékletünk a végzetünk legyen! Gyermekeinket tanítsuk meg indulataik kezelésére és érzelmeik kifejezésre juttatására egyaránt. A ma felnövő generáció az előzőnél világszerte hajlamosabb az érzelmi zavarokra: magányra, depresszióra, dühre, féktelenségre, idegességre, szorongásra, indulatosságra, agresszióra. Szükség van tehát az érzelmi nevelésre: az önismeret, önkontroll, az empátia, odafigyelés a másikra, a konfliktuskezelés és az együttműködés elsajátítására.
“Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
“MINT SAJÁT MÉLYÉTŐL A TENGER, CSAK EMBERTŐL LEHET BOLDOG AZ EMBER.”
____________________________ GARAI GÁBOR
Nekünk, embereknek, alapvető érzelmi szükséglet a szeretet utáni vágy. A szeretet képessé tesz bennünket olyan dolgok elérésére, melyről nem is tudtuk, hogy lehetséges. Szeretet nélkül életünk értelmetlenné, megpróbáltatásaink pedig gyötrelemmé válnának.
A párkapcsolatban élő ember leghőbb vágya, hogy érezze társa szeretetét. Nagyon sokan “bármit” képesek megtenni ezért. Egy jó házasságban mély és bensőséges kapcsolat alakul ki. Olyan közel kerülhetnek egymáshoz a házastársak, hogy szavak nélkül is érthetik egymás gondolatait, vágyait. Természetesen ezért tenni kell, ezen érzések alapja a másik megismerése, a társunkra való odafigyelés. Tudnunk kell egymással megfelelően kommunikálni, elmondani érzéseinket, gondolatainkat, vágyainkat. Partnerünk odafigyelése, megértése, meghallgatása a jó párkapcsolat alapja. Meg kell ismernünk egymást “kívül-belül” Fontos, hogy minden nap észrevegyük, kedvesünk mire vágyik, mire van szüksége. Ha megismertük egymást, képesek vagyunk felismerni a másik igényeit. Tudnunk kell, mire van épp szüksége: odafigyelésre, meghallgatásra, bíztatásra, elismerésre, dicséretre, ölelésre, simogatásra, apró szívességekre.
A kamaszok szülei sosem voltak olyan tanácstalanok, mint napjainkban. Kamaszaink életére mi, szülők vagyunk a legnagyobb hatással, irányító szerepünket csak akkor veszítjük el, ha kivonjuk magunkat a nevelésükből. Ekkor a tinik életében az irányító szerepet egy kortárs “banda” veheti át, valószínűleg nem a szó jó értelmében.
A legfontosabb dolog a szeretet a nevelésükben. Ezt azonban már másképp kell kifejeznünk, mint ahogy kisgyermekkorukban tettük. Fontos az is, hogy több generáció tapasztalatát eljuttassuk gyermekeinkhez. A nagyszülők is elmesélhetik, hogy milyen is volt az Ő korukban kamasznak lenni, – persze nem úgy, hogy “bezzeg az én időmben”. Szeretetbe csomagolva fiataljaink biztosan, szívesen meghallgatnak néhány történetet, anekdotát, (de csak óvatosan, ne essünk túlzásokba).
A tinédzsereket a függetlenségvágy és az identitáskeresés mozgatja. Az önkifejezés módja nem változott jelentősen: a zene, a tánc, a divat, múló hóbortok, kapcsolatok. A stílus változott, más stílus keresésével (a szülőkétől eltérő) fejezik ki önmagukat és függetlenségüket.
“A jó nevelés azt jelenti, hogy HELYESEN reagálunk gyermekünk HELYTELEN viselkedésére.”(John Rosemond gyermekpszichológus)
Kamaszaink időnként éppúgy kudarcot vallhatnak, mint mi, felnőttek. Nem akadályozhatjuk meg Őket abban, hogy rossz döntést hozzanak. (“Nem veheted el senkitől a tanulás jogát! Mindenkinek joga van a saját hibáiból tanulni!”) Szabad akaratuk van gyermekeinknek, dönthetnek jól és rosszul egyaránt. Persze szülőként velük szenvedünk, hiszen összetartozunk. Egy-egy kudarc után szükségük van arra, hogy újraértékeljék a helyzetet. Lehet, hogy az elvárás a szülőtől, vagy önmagától volt irreális?
Sajnos van szülő, aki olyan “tevékenységet” erőltet rá gyermekére, amit a gyermek nem akar. Hagyjuk Őket választani! Lehessen saját érdeklődésük, tanulhassanak olyasmit, amit Ők akarnak, amit Ők maguk választanak. Nem kényszeríthetjük arra Őket, hogy a mi vágyainkat, álmainkat valósítsák meg. Így valóságos csődtömeggé válhatnak. A sok kudarc, a sok sikertelenség elkeserítő. Önbizalomhiány, labilis lelki egyensúly lehet a következménye! – Az etikai normák, amikre kiskorukban tanítjuk fiainkat – lányainkat, kamaszként átléphető határoknak tekinthetik. Ez bizony sokszor nagyon mélyen érintheti a családokat. Időnként tudatosan “lázadásból” teszik, máskor pedig azért, mert saját “erkölcsi” rendjük szerint szeretnének élni. Sok esetben ez a kapcsolat megromlásához vezethet. A kamaszoknak is rossz az, ha a szüleik eltávolodnak tőlük. Itt valósíthatjuk meg azt, hogy: helytelenre, helyesen reagálunk! Lehetőséget kell kapniuk az újrakezdésre, a “tiszta lapra”. Szülőként tudnunk kell megbocsátanunk. Persze ez általában nagyon nehéz, de ne felejtsük el, annál rosszabbat nem tehetünk az életben, mint hogy lemondunk valakiről.
A gyermekeink a tükörképeink! Úgy reagálnak a különböző élethelyzetekre, szituációkra, ahogyan azt tőlünk látták. Mi, szülők szolgálunk mintaként. Ha gyermekünk viselkedésében, reakcióiban önmagunkat véljük felismerni, és ez nem tetszik nekünk, itt az ideje változtatnunk. A gyermekeket a szükségletek és a képességek szempontjából hosszú ideig nem tartották a felnőttektől különösebben különbözőnek. Nagyjából miniatűr felnőtteknek tekintették őket. Ma már tudjuk, hogy a szocializáció során, mi felnőttek (szülők, pedagógusok, élő környezet, média, stb.) alakítjuk olyanná egyéniségüket, amilyenné végül felnőttekként válnak. Egészségünk fontos feltétele, hogy érzelmileg kiegyensúlyozottak legyünk, lelkileg jól érezzük magunkat. Születésünktől halálunkig folytonosan változásokkal találjuk magunkat szemben, melyek feszültség teremtők, s melyekhez alkalmazkodnunk kell. A gyermekeinket jellemzően életkorhoz köthetően különböző traumák érik, például: a bölcsődei, óvodai, iskolai beszoktatás, a testvér születése, egy új környezet (iskolaváltás, lakókörnyezet váltás), a szülők válása, serdülőkorban az identitászavarok, a szexuális zavarok, a párkapcsolat-teremtési gondok. A kineziológiai kezelés során az első teendő meghatározni a megoldásra váró problémát. A gyermek életkora, fejlődési stádiuma, családja és szociális helyzete mind figyelembe veendő, amikor problémáikat akarjuk megfogalmazni. A család felmérése is fontos szempont. A gyermek problémái nagymértékben beágyazódnak a teljes családi kontextusba. A gyermeket alakítja a család, és viszont, a gyermek is alakítja a családot.
A Karácsony az év legszebb és legnagyobb ünnepe. Szinte az egész világon a jelképévé vált karácsonyfát díszítik a családok. A szeretet, a család és Jézus születésének ünnepe a keresztény vallásban. November 30. András napja a téli napforduló ideje, az Advent, az ünnepi előkészületek kezdete.