Információ és bejelentkezés

Nemrégiben egy 12 éves kisfiú járt nálam lelki problémákkal szülei válása miatt. Kérdeztem tőle, van-e az osztályában hasonló helyzetben lévő fiú vagy lány osztálytársa, aki „csonka családban” él? Nagyon elcsodálkozott a kérdésen, hiszen ez már nekik majdnem természetes. Azt mondta, csak egy gyerek van, akinek a szülei még nem váltak el! 27-en vannak az osztályban!

Fogyasztói társadalomban élünk, mindenhonnan azt az információt halljuk: Elromlott? Nem jó? Nem működik? Dobd ki! Vegyél újat! Cseréld le! Sajnos ezeket az információkat remekül elsajátítottuk, sőt, alkalmazzuk a családunkra is. Kevés a türelem, a tolerancia, hagyjuk kihűlni a kapcsolatot, eltávolodunk, majd közömbössé válunk. Azt gondoljuk, nem működik, nem baj, majd mással jobban sikerül. Az esetek többségében meg sem próbáljuk megjavítani a dolgokat, megoldani a problémákat. Lemondunk egymásról, esélyt sem adunk, egyszerűen csak kimondjuk, hogy vége. Többnyire nem mérlegelünk, nem számítanak a következmények, csak akkor döbbenünk rá, mit okozott felelőtlenségünk, amikor már késő.

Természetesen van olyan helyzet, amikor nincs miért küzdeni. Van, amikor áldás, ha ki tudunk szabadulni egy kapcsolatból. Ezt említeném meg most először.

Az én értékrendem szerint (biztosan nem azonosul vele mindenki, és nem is szükséges), a válóok az, ha vernek, ha megcsalnak, ha megaláznak, ha a párunk valamilyen függőségben szenved és nem hajlandó változtatni (alkoholista, drogozik, munkamániás, stb.). Ugyanilyen súlyos az is, ha nem szeret, elhanyagol, nem figyel ránk, nem hallgat meg, nem beszélget velünk, nem törődik az érzéseinkkel. Manapság a leírtak halmozottan jellemzőek a családok többségére. Felületessé, hanyaggá és lustává váltunk. Egy kapcsolatért folyamatosan meg kell dolgozni, természetesen mindkét félnek. Általában egy hatalmas tábortűzhöz hasonlítanám a szerelmi kapcsolatot. Eleinte hatalmas lánggal ég, folyamatosan tápláljuk, majd elkezd szép lassan leégni, és ha hagyjuk hamvába halni, vége is van. Ezt a tüzet folyamatosan táplálnunk kellene, hol az egyik, hol a másik félnek. Mindketten gondozzuk, hogy ne aludjon ki teljesen. Az normális, ha időnkét csak parázs van, és természetes, hogy többnyire változó intenzitással ég. De ha már hagytuk kialudni, és a fahasábjaink már nem képesek lángra kapni, legalább próbáljuk emberhez méltóan lezárni a kapcsolatot.

Ebben szeretnék néhány ötlettel és a tipikus hibák elkerülésével segíteni a kedves olvasónak.

Fontos észben tartani egy gyermekes pár esetében a válásnál azt, hogy a volt párunk mindig is gyermekünk apja illetve anyja marad. Az elköltöző fél is viselkedjen így, hiszen nem a gyermekeitől válik, hanem a házastársától. A gyermekeink legkevésbé tehetnek párkapcsolatunk kudarcáról (mégis gyakran önmagukat okolják). A leggyakoribb hiba azt hiszem az, amikor eszement módra a gyerekkel próbáljuk sakkban tartani, zsarolni a másik felet. Velük próbáljuk a másik lelkiismeretét felébreszteni, többnyire sikertelenül. A gyerek szenved, nem találja a helyét, nem tudja, mit kéne tennie, hiszen érzi, hogy sehogy sem jó. Amikor látja anyját szenvedni attól, hogy megcsalták, megalázták, elhagyták, többnyire vele, illetve ezzel az érzéssel azonosul, főleg, ha még az anya mind emellé még elő is adja a „nagy halált”. Persze ez rendkívül fájdalmas, de a gyermekeinkre nem tehetünk ekkora terhet, hiszen neki is van bőven mivel megbirkóznia. Legtöbbször a gyerekek azzal szembesülnek, hogy amelyik szülőnél épp vannak, az a másik felet szidja, hibáztatja, vádolja különböző dolgokkal. Lehet, hogy a vádak többnyire igazak is, ez mégsem a gyerekre tartozik. Nem kereshetünk szülőként szövetségest a gyermekeinkben, az exünk ellen. Minden gyerek szereti a szüleit, lehetnek azok jók, rosszak, zsarnokok, függők, ez nem számít, a szeretet nem válogat. Később, amikor felnőtt sorba lépnek, látni fogják mindkét fél hibáját, és jaj nekünk, ha félrevezettük őket! Könyörtelenül a fejükre lesz olvasva, és lehet, hogy megbocsátást sem nyerünk többé, mondanom sem kell, jogosan. Hiszen becsaptuk, kihasználtuk, kijátszottuk őket a magunk szenvedésének enyhítésére és a bosszú élő eszközévé tettük őket, akaratukon kívül.

Az a baj ezzel a játszmával, hogy úgy hozzászokunk, hogy észre sem vesszük, és egy idő után már nem is tudunk másképp élni. Sokáig tarthat, ha az életünk elég hosszú…

Gondoljuk csak át! Végigkíséri a hétköznapok mindegyikét a gyermekünk korától függően! A harc bekerül az óvodába, az iskolába, a különórákra, a munkahelyünkre, a baráti és rokoni társaságunkba is, az otthonunkon kívül. Állandó feszültség, mikor, hol, hogyan bukkan fel a „sértett” fél, milyen meglepetést tartogat számunkra és a gyermekeink számára. A kiszámíthatatlanság állandó feszültségforrás. Megtanulunk állandó készenlétben, harcra készen, gyomorgörccsel élni a mindennapjaink. Ez rontja mindannyiunk teljesítményét, az életminőségét, pozitív hozzáállását az élethez, a széphez és a jóhoz.

Gyűlöletünk nem ismer határt! Az évek megkezdik aknamunkájukat. Szenvedés vár ránk. Sok felnőttel találkoztam már, aki rájött erre a csapdára, és bántja, hogy nem vette észre idejében, még az elején, amikor belesétált. A fájdalma vakká tette, a gyűlölete pedig gonosszá. Sok év elteltével nem biztos, hogy képesek leszünk megbocsátást nyerni.

Szepes Mária így ír a gyűlöletről:
„A lélek természetében isteni is, démoni is. Aszerint, hogy a Fény vagy a Sötétség erői jutnak a fogantyúkhoz, amelyekkel mozgatják. A lélek a lét változó, szubtilis nyersanyaga. Azok a hatások, amelyek ráömlenek majd, olyan elementárisak, hogy ellenállhatatlanul áttörnek minden védtelen, gyönge ponton. A gyűlölet ereje ez; s akiben a legkisebb készség van rá, aki nem küzd ellene szellemének minden képességével és megismerésével, azt a gyűlölet démonai seregükbe sorozzák, az elveszett. A gyűlölet a legfélelmetesebb, legmágikusabb hatalom, amely eddig a földön megjelent. Túlszárnyal és lebír minden más emberi gyöngeséget; az egyéni önzést, kényelemvágyat, halálfélelmet. Fehérizzásig korbácsolja a fanatizmust, tömeggé olvasztja az embert, s az a saját pusztulása árán is csak pusztítani akar.”

Ostobán, felelőtlenül magunk mellé állítunk, megosztunk barátokat, rokonokat, ismerősöket, akik segítenek nyalogatni a sebeinket. Többségük látja ugyan, hogy nem jó irányba haladunk, de nem mer szólni, hisz látja beszámíthatatlan elvakultságunkat. Nem mernek szembesíteni Önmagunkkal, mert tudják, hogy nem akarunk „tükörbe nézni”. Tudják, értelmetlen veszekedés lenne a vége, nem akarnak magunkra hagyni bajunkban. Van köztük, aki titokban meghallgatja és sajnálja a másik felet is, de nem mer kiállni egyik mellett sem. Így teszünk tönkre magunk körül mindent. A gyermekünk ebben a lehetetlen helyzetben nő fel, nincs kivel megosztania az érzéseit, hiszen kiben bízhatna. Bizonytalanul bolyongva, csoda-e, ha eltéved? (személyiségzavar, alkohol, szekta, drog, még szerencsés, ha nem lesz skizofrén)

Életüket végigkíséri a bizonytalanság, a sok „miért” megválaszolatlan, megfejthetetlen marad. Sokat gondolkodnak értelmetlen dolgokon, és mivel nem oszthatják meg gondolataikat egyik szülővel sem, téves következtetéseket vonhatnak le (nem szeretnek, az én hibám, felesleges vagyok, nem vagyok jó semmire, nem tartozok sehová, stb.)

Aztán amikor találkoznunk kell egymással egy-egy összejövetelen a végkifejlet kiszámíthatatlan. Sok gyerek kényszerül választani élete fontos eseményei alkalmával, kit hívjon, illetve ne hívjon meg, hogy senkinek ne legyen kínos. (szülinap, karácsony, szalagavató, ballagás, esküvő)

Persze ez a kapcsolati, szakítási kudarc nem hidalható át egyedül. Hiába akarok és törekszem én a jó kapcsolat megőrzésére, ha a másik fél semmibe veszi az igyekezetem és inkább ellenségem kíván lenni a hátralévő életünkben. Ekkor sajnos nincs mit tenni! Saját részemről persze, fontos, hogy józan maradjak, elkerüljem az elkerülhető viták és konfliktusok sokaságát, hogy legalább én szolgáljak némi pozitív példával. Ha nem megyek bele a gyűlölet játszmába, a negatív lehúzó acsarkodásba, talán a másik fél is elgondolkozik, hogy értelmetlen ezen az úton járni a továbbiakban. Legyek ÉN az okosabb! Ne gyűlöljem, ne szidjam, ne akarjak bosszút állni és ne fordítsam a másik szülő ellen öncélúan a gyermekemet sem! Nem éri meg!

A fent leírtak persze nem általános törvény-szerűségek, biztosan van sok okos ember, aki képes a válását normálisan kezelni, de az elmúlt időszakban sajnos több történet támasztja alá, hogy a kapcsolat vége egyúttal a normális emberi értékeink, emberi mivoltunk végét is jelenti.

Abban a reményben írtam ezt a cikket, hogy segítséget nyújthat mindazoknak, akik éppen a kapcsolatuk befejezésén dolgoznak. Jó lenne, ha mindkét fél elolvasná, átgondolná, és megbeszélné intelligens módon a közös életük lezárását. Ha két ember valaha annyira szerette egymást, hogy képesek voltak összekötni az életüket, jó lenne, ha ez a régi érzelem a jövőre nézve is képessé tenné mindkettőjüket embernek maradni.